Felemelem a fejem…1. rész

Mióta az eszemet tudom féltem anyámtól. Féltem, hogy nem teszek jót és valahogy sosem tettem jót. Mindig volt ok a verésre, az átkozásra. A félelem kisgyermek koromban lassan átalakult rettegéssé.

Több kilométerre laktunk az óvodától, igy volt időm gondolkodni minden nap míg hazaértem.
– Vajon ma mit vétek? Mit nem teszek jól? Hogy kellene láthatatlanná válnom?
Sokszor gondoltam arra bárcsak este lenne már, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, milyen kár amiért anyám erre a világra szart. Még a gondolattól is megijedtem, vajon ma fog-e agyonverni, hiszen minden nap megígérte? Az ütések között mindig azt ordította, hogy joga van hozzá, mert ő szült, ő rendelkezik az életemmel és ha addig él is, egyszer agyonver.

Mire iskolás lettem már tudtam, neki van igaza. Mérhetetlenül nagy lelkiismeretfurdalásom volt, amit minden nap táplált a napi verések közben. Mekkora csalódás vagyok neki, nem vagyok elég jó, elég okos, nem vagyok elég szép és elég aranyos.
– A te szégyened, hogy minden nap meg kell verjelek, erről is te tehetsz, mert nem tudsz jobb lenni. De majd én kiverem belőled. És miért nem vagy jobb tanuló? Legalább abban jeleskedhetnél. Miért virít az a két négyes a bizonyítványban? Hát még erre sem vagy jó? Mindig mindenhol csak szégyenkeznem kell miattad, te kis pondró. Bárcsak meg sem születtél volna!Sokszor használta a pondró kifejezést, én pedig lassan azonosultam a pondrókkal. Egyszer a kertben kapáltam és találtam egyet a földben, lassan, óvatosan visszatakartam. Mamikám megkérdezte:
– Hát te miért simogatod azt a földet?
– Csak találtam egy kis pondrót, alszik. Betakartam.
Mamikám rám mosolyogott, megsimogatta a fejem:
-Abból a pondróból egyszer egy gyönyörű pillangó lesz, sose bántsd őket.
Ekkor jöttem rá, hogy én még pondrónak sem vagyok jó, hiszen sosem lehetek sem jó, sem szép és esélyem sincs elröpülni. Nagyon féltem. Hát ki vagyok én egyáltalán? Hogy születhettem meg? A következő verés közben bocsánatot kértem a pondróktól, hogy hozzájuk hasonlít anyám. A tudatomba verte a pondróságot, én meg a lelkembe, hogy még az sem lehetek.

12 évesen, amikor lebénultam mindkét lábamra egy vírusfertőzés után, egyértelművé tette anyám, hogy csak bajnak vagyok. Most mindenki engem sajnál, meg részvéttel gondol rám, bezzeg vele senki nem foglalkozik, hogy nyomorék gyereke lett. Eddig sem értem semmit, de ezután meg…
– No majd elintézlek én az emberek előtt.
Meg is tette. Pár hónap múlva az egész falu félt tőlem, az osztálytársaim, a felnőttek. Azt beszélte mindenhol, hogy nem tudják mitől lettem beteg, azt sem tudják az orvosok, hogy fertőző-e ez a virus? Pedig nagyon is tudták, hogy nem fertőzhetek meg senkit, tudták mi történt velem, csak azt nem, hogy én mivel kerültem kapcsolatba, ami a bénulásomhoz vezetett. Magányosabb lettem, mint valaha. 12 évesen úgy éreztem csak árnyék vagyok, de abból is a legrosszabb, mert rosszat okozok mindenkinek. Elkezdtem félteni az embereket magamtól, nehogy bajt hozzak rájuk, ha rám néznek, ha beszélnek hozzám. Bezártam magam egy láthatatlan börtönbe, már nem néztem az emberek szemébe, arra sem tartottam magam méltónak. Féltem. Mi jöhet még? Kire milyen bajt hozok? Igy milyen élet várhat rám?

Egy elsárgult újság került a kezembe, ott olvastam az apácákról. Az akkori Csehszlovákiában volt egy rend, ahol abban az időben apácák éltek. Hosszú hónapok alatt kinyomoztam merre van a kolostor, hogy lehet a rendbe belépni. A félelem mellett ez adott erőt. Elmegyek. Ott talán nem okozhatok senkinek semmi bajt, keserűséget. Sokat sirtam amiért el kell hagynom Édesapát, Mamikámat, Tatát, de meggyőztem magamat, hogy nélkülem jobb lesz nekik. Anyámtól még mindig féltem, bár a bénulásom után csak néha emelt rám kezet, de akkor mindent bepótolt. Megértettem, hogy én vagyok a hibás minden rosszért, ő csak jót akar nekem. Sajnáltam, amiért ilyen gyereke született, mint én, aki semmire nem jó. És már soha nem is lesz jó, hiszen járni is alig tudok. Mindenkinek csak teher vagyok. Hogy lehet, hogy még élek?

14 éves múltam, amikor számomra is érthetetlen módon valaki kilépett az ismeretlenségből az általános iskola utolsó félévében, a szemembe mert nézni a csodálatos kék szemeivel. Milyen jó vele. Mosolyog, megfogja a kezem. Ha megcsókol a világot adnám oda neki, úgy érzem számitok neki. De rá is csak bajt fogok hozni. Mikor találkoztam a szüleivel nekik is az volt az első kérdésük, hogy fertőző vagyok-e és veszélyben van-e családjuk? Szomorúan lehajtottam a fejem. Itt tartunk még mindig, évek múlva is. Csak bajt hozok rájuk, félni fognak tőlem. A fenébe, elfelejtettem az apácákat, mégis elkellene menni hozzájuk. De a fiú kitartóan járt hozzám minden este, kitartóan fogta a kezem és kitartóan csókolt.

Újfajta félelem költözött a szívembe. Elfogom veszíteni őt. Anyám gúnyosan nevetve mondta, amikor lehetősége volt rá:
– Egyetlen pillanatig ne gondold, hogy te vagy fontos neki. Csak a pénzünk kell neki. Nézz már a tükörbe. Kinek kellenél te? Rusnya béka vagy.
Itt kértem bocsánatot a békáktól. Szintet léptünk. Ha találkoztam békákkal az úton kikerültem őket. Mondtam nekik vigyázzanak magukra, mert ők fontosak. Én nem.

Hamarosan a fiú észrevette, hogy mi folyik nálunk, amikor csak tudott megmentett. Ez magával hozta, hogy a rettegés magasabb fokozatba kapcsoljon az agyamban, már a világot jelentette nekem, úgy éreztem, ha elveszíteném akkor vége lenne az életemnek.

Elment. Elvitték katonának. Előtte a rusnya békának, a pondrónak gyűrűt húzott az ujjára. Menyasszony lettem. Nem volt nap, hogy anyám nem mondta volna el, mennyire nem számít a személyem, csak a pénzükre pályázik. Nem fogok kelleni, még kapálni sem tudok a határba. Gyereket sem tudok majd szülni. Élősködőre senkinek nincs szüksége.

Túléltem az egy évet. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elfogyjak a végére. Lassan feladtam mindent, a sarokban sírdogáltam. Anyám mindent elkövetett, hogy ki se akarjak onnan jönni. De túléltem, mert beteg lett az én drágám, és hazaengedték a katonaságtól több alkalommal is. Általa időt kaptam az életre, a meneküléshez.

Készültem, nagyon készültem az esküvőmre. Biztos voltam benne, hogy nekem ez lesz az egyetlen az életemben. Mert ha ennek a fiúnak már nem kellek majd akkor úgy is minden mindegy lesz. Teltek a hetek, a félelem egyre nagyobb lett bennem. Valami úgy is lesz, ami biztos miattam történik. Két héttel az esküvő előtt baleset. Nem miattam. Vagy de, mert ott ültem a kocsiban? Meggyőztem magam, hogy én okozhattam a balesetet a jelenlétemmel.

Pár nappal az esküvő előtt egy este a vőlegényem nagymamája a fülembe súgta:
– Ha belegebedsz sem leszel ennek a családnak a része soha. Olyan vagy mint az anyád.
Nem kaptam levegőt, ez már igy sok.
-Nem ő vesz el, hanem én – törölgette könnyeimet az én drágám.

Asszony lettem. Te jó ég, milyen szörnyűséget vonzok be? Mindenki úgy gondolta, hogy csak elköltöztünk Gödöllőre, az egyetemvárosba, ahol a férjem tanult én dolgoztam. Csak páran tudták, hogy anyám elől menekültem. Azt kezdte el beszélni a faluban, hogy jön a baba azért kellett gyorsan az esküvő. Amikor kiderült, hogy nem lesz kisbabám nagy titkot osztott meg újra. Bizony nem jó vásárt csinált velem a férjem családja, mert nekem sosem lehet gyerekem a bénulás miatt. Féltem a faluban. Úgy éreztem mindenki engem bámul, az emberek összesúgnak mögöttem. Féltem a férjem családjának a szemébe nézni. Újra bizonyosságot nyert, hogy anyámnak volt mindig is igaza, semmire nem vagyok jó. Vajon mikor hagy el a férjem?

Eltelt két év, csoda történt. Kisbabám lesz. Mégis lesz kisbabám. De mi lesz, ha nem bírom kihordani? Ha nem tudom megszülni? Ha segítésre lesz szükségem? Ha mégsem vagyok elég erős és másokra leszek rászorulva? Mert kevés vagyok, mert semmirekellő vagyok ahogy anyám abban az időben elkezdett hívni. Mardosta a lelkemet a félelem.

Katinkám megszületett, felfedeztem magamban az erőt, hogy ha magamért nem is, de a gyermekemért a végsőkig képes leszek elmenni. Nagyon fiatal voltam, tapasztalatlan, mégis éreztem valami baj van a kislányommal. Hónapról hónapra hatalmasodott el valami másfajta, aggódással teli félelem a lelkemben. Három éves volt, mire kaptunk egy diagnózist. Cisztás fibrózis. Mi a fene az? Anyám szerint ennek is én vagyok az oka, nem lett volna szabad babát vállalnom, most már ez az én felelősségem egész életemre. Erősödött bennem a lelkiismeretfurdalás, hát milyen ember vagyok én? Mégis apácának kellett volna mennem. Hamarosan kiderült, hogy nem miattam született ezzel a betegséggel a kislányom.

Egy kicsit megnyugodtam, aztán egy szép tavaszi napon, miközben néztem a kislányomat ugrálni, kacagni a gyerekek között a játszótéren, egy sorstárs a szemembe mondta:
– Azt tudod, hogy 6 éves kora előtt meg fog halni?

Hát mégis én vagyok minden szenvedésnek az okozója, kellett nekem gyerek. Félelem, keserűség, önvád keveréke mardosta a szívemet. Mi lesz most?

Anyám szerint most fog elhagyni a férjem az időközben megszületett második kislányunkkal, Esztikével együtt. A pasik lelépnek, ez törvényszerű, mikor kiderül, hogy beteg a gyerek. Ne is áltassam magam, ő totál megérti. Én semmit nem érek, a gyerek beteg, ki tudja mi lesz, egyértelmű, hogy én vagyok a hibás mindenért. De a férjem nem ment el. 

Lelkembe égett a hatos szám. Hatévesen valóban majdnem elveszítettem Katinkámat. De a jó Isten másként gondolta, újra és újra győztesen kerültünk ki a csatából. Tanultam a kislányomtól reményt, jóságot, szeretetet, ragaszkodást, erőt, kitartást.

Sok-sok évvel később mikor Dávid fiam megszületett néha elfelejtettem félni. Időnként eszembe jutott, de a gyerekek jelenléte elhessegette. Inkább foglalkoztam velük, mint a félelmeimmel. Közben anyám kitartóan rombolta életünket, naponta járt hozzánk és minden nap felsorolta mit nem csinálunk jól, és ezeknek én vagyok az okozója, mert három gyerek mellett nem igaz, hogy nem tudom a kertet megművelni, a füvet levágni, a patakpartról minden szál füvet kiszedegetni.

A gyerekek egyre többet értettek meg abból, hogy mi zajlik nálunk, ha anyám megjelenik. Egy nap ezt mondtam nekik:
-Drágáim, az a fontos, ami történik a házunk falain belül. Amikor hazajövünk lassan becsukjuk az ajtót magunk után és csak mi maradunk. A mi életünk.

De anyám sokszor kíméletlenül ránk törte az ajtót. Észrevétlenül beszállingózott a szívünkbe, a lelkünkbe, mérgezve azt. Nem engedte, hogy a legkisebb jónak is örüljek.

A férjem kedvenc városkánkban, Gödöllőn kapott állást. Ott kezdtük a közös életünket jó pár éve az egyetemen, mindig vágytunk oda vissza. Később hazamentünk, mert úgy gondoltuk, hogy a család támogatása, segítése mellett jobb lesz nekünk. Hiába gondoltuk, nem lett könnyebb az életünk.