Rendszerezés

Sok hónap telt el, mióta elkészítettem ezt a blogot. Akkor azt gondoltam, hogy nap mint nap irni fogok ide, de nem igy történt. Ahogy közeledett a gyermekem halálának első évfordulója minden fájdalom, gyötrelem ujra kezdődött ami befolyásolta  gondolataimat, tetteimet. Nagyon nehéz időszakot élt meg az egész család. Mikor abban reménykedtünk, hogy lassan megnyugszunk újabb fájdalom és döbbenet ért minket, melyet a mai napig próbálunk feldolgozni. Erősebb, szeretetteljesebb kötelék alakult ki közöttünk, mint valaha. Megyünk tovább, ujra megfogyatkozva, de két kicsi lélekkel, Astridkával és Ábelcivel kiegészülve. Mi a férjemmel próbálunk kősziklák lenni a gyerekeknek, hogy támaszaik lehessünk. Nem mindig sikerül, mert mi is emberek vagyunk… és fáj, nagyon fáj minden. 

Az út látszik előttünk, a cél is, boldog kiegyensúlyozott legyen a család, ami maradt abból hozzuk ki a maximumot. Továbbra sem szeretnénk feltűnősködni, hangoskodni, nem szeretnénk vezéregyéniségek lenni. Inkább csak a térfél széléről szemlélődünk és nézelődünk a magunk szelíd, szeretetteljes módján. 

Emma története már sok-sok éve elkezdődött. Az én utamról olvashattok egy hosszú három részre osztott írásban, mely valamikor március végén a Felhő Cafe oldalán is megjelent, a lehetőségért máig hálás vagyok. Később szeretném megmutatni a többi írást ami személyes, ami az enyém, ami rólam, a gondolataimról, az életemről szól és ami nem feltétlenül trauma.  

Tudom sok idő telt el az utolsó jelentkezésem óta, de köszönöm ha itt vagy, ha olvasol, ha esetleg visszajelzel.