Felemelem a fejem…2. rész

Anyám gondoskodott róla minden nap, hogy összeszoruljon a gyomrom, amikor nyílt a kertkapu, hiszen tudta egyedül vagyok a gyerekekkel, reggel elment a férjem dolgozni és csak este jött haza.
– Nem kellesz neki, azért ment el dolgozni messzire. Azt hiszed azért jön későn haza mert dolgozik? Nézz már magadra. Egy senki vagy, egy semmi. Menekül a beteg gyerektől, tőled. Nem érsz te semmit, majd itt maradsz a nyakunkon a három gyerekkel. De tudtam én ezt mindig.

Egy ideig nem mertem szólni a férjemnek, mert mi van, ha anyámnak igaza van? De a párom jól ismert, megérezte baj van, igy egy nap elmondtam neki mindent. A szomszédok, a faluban már csak szánakozva néztek rám amikor a gyerekekkel sétáltam. Anyám mindenkivel elhitette, hogy megcsal a férjem és el fog hagyni hamarosan. Azt hittem megfulladok a szégyentől, mások szánalmától. A félelem beköltözött végérvényesen a lelkembe, hát már sosem enged el?

A férjem hamar döntött és talált lakást, visszaköltöztünk Gödöllőre. Mégis kellek neki?

Pár nyugodt év után megszületett Barnabás. Tökéletes minden. Öröm, boldogság. Három hónap után ujra jeges félelem szorította össze a szivem. Elutasít a baba minden ételt, kórházba kell mennünk. Kivizsgálás.
– Ez a gyerek nem alkalmas az életre. – hallottam az orvos hangját a nyitott ajtón keresztül, miközben tájékoztatta az orvostanhallgatókat a folyosón a kisfiam állapotáról.

 Kétségbeestem. Mi történik, hiszen azt mondták nem születhet másik beteg babánk. A nővérke kopogtat az ajtón, hívat az osztályos orvos.
-Anyuka, minden lelet rendben van, nem találtunk semmi eltérést. Már csak egy dolgot tehetünk, mivel előfordul genetikai mutáció a családban, kérem engedje meg, hogy elküldjük a kicsit vérét genetikai vizsgálatra.
-Természetesen hozzájárulok, de Katinkánál olyan mutációt mutattak ki, ami után azt mondták vállalhatunk gyermeket, nem lesz baj. A két kicsinek elkészült a teszt, Esztike és Dávidka nem hordozza a beteg gént.

Pár hét múlva levelet hozott a postás, könnyeimtől összefolytak a betűk szemem előtt. Később fogom fel a szavak értelmét, Katinka a leghalálosabb mutációt hordozza ahogy a kisfiuk Barnabás is.

Néztem remegő kezemben a levelet, ezzel most mit kezdjek?
– A te hibád, minek kellett neked négy gyerek? – hallom anyám hangját.
-Mindenkit perelj be!- én összeszoritott szájjal néztem rá és elmentem mellette. Megrángatott. Visszarántottam a vállam
-Engedj el, nekem dolgom van, fel kell nevelnem négy gyereket!-néztem rá anyatigrisként.

Pár év telt el. Küzdöttünk. Próbáltunk megnyugodni, letelepedni. Aztán jött a munkanélküliség, a keserűség, sok vagy, túlképzett, nem kell sehová az ember.

Majd egy fénysugár amibe belekapaszkodtunk. Vesztenivaló? Az nincs már. Csak a gyerekek éljenek minél tovább.
– Menj. – mondtam a férjemnek
– Nem megyek. Menjünk együtt.
Amikor jött a lehetőség, hogy Belgiumba költözhetünk, féltem, olyan magányos leszek egy idegen országban, mint még soha. De ha ki sem próbáljuk, akkor egész életemben bánni fogom.
– A gyerekek olyan lehetőséget kapnának, amit itt sosem tudunk megadni nekik.
– Igen tudom, kinyílna a világ. De nem ez a legfontosabb, hanem Katinka és Barnabás sokkal jobb ellátásban részesülhetne, mint itt.
– Akkor megyünk?
– Megyünk, együtt megyünk.
Izgalommal vegyes félelem, remény a jövőben. Hat ember hat bőrönddel, hat hátizsákkal felszállt egy hajnali repülőre, ami pár órával később leszállt egy ködös, hideg, ismeretlen városban az új élet reménységével. Ahogy zötyögtünk az autópályán a menetrendszerint közlekedő buszon a bóbiskoló gyerekekkel, belenéztem a felkelő nap sugaraiba.
– Na mit mondotok? Jó lesz? Megvilágítjátok az utat nekünk?

Jó lett. Voltak gondok, megoldottuk. De ott voltunk egymásnak hatan. A külföldi lét csak távolról látszik csillogónak. Külföldre megy mindenféle ember, akik mindenféle dolog elől menekülnek. Ki jó, ki jobb, ki meg kevésbé jó emberré válik ezáltal. Néha ki-kikacsintgattunk azért az ajtón kívülre, de közel soha nem engedtem senkit a családhoz. Hiába próbálták mondani, hogy itt vagyunk, keress, szeress. Nem értettem, így nem is akartam résztvenni az emberi játszmákban.

A gyerekek neves iskolába jártak, Katinka és Barnabás jól voltak, megkapták azt a kezelést amire vágytam, megnyugodtam, hogy vigyáznak rájuk.

Terrortámadásnak minősitették a pár órával ezelőtti támadásokat Brüsszelben. Szinte gondolkodni sem tudtam a félelemtől, hiszen a lányaim a városban dolgoztak. Mi a fene történik? Tavasz van, süt a nap, nemsokára itt a húsvét. Milyen terrortámadás? Nem bírtam egyetlen másodpercre sem megállni. Katinkáról nem tudtunk semmit, nem válaszolt a hívásokra, üzenetekre. Végül Esztike megtalálta. Mivel lezárták a várost ők gyalog rohantak hazafelé, mi gyalog rohantunk értük. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor magamhoz ölelhettem őket.
Másnap beszéltem anyámmal, ő röviden és tömören összefoglalta a gondolatait:
– Minek kellett odamenni?
Én letettem a telefont és soha többé nem beszéltem vele. Pár év múlva meghalt. Nem is emlékszem mikor. Magamnak okozok a mai napig lelkiismeretfurdalást, amiért nem tudtam őt elsiratni. Én, aki egy méhecskét megment, ha kidobott virágot találok felveszem és otthon életre keltem. Ha valaki felhív, hogy megkellene menteni egy kutyát, egy cicát vagy éppen két papagájt akkor szélesre tárom az ajtót, hozzad, elleszünk itt mind szeretetben. De úgy érezem, hogy anyám minden érzést kiégetett a lelkemben. Nyomában csak a félelem, a rettegés maradt emlékként.

Rosszra fordultak a dolgok, Barnabás nem volt jól. Jött az önvád, valamit nem jól csinálok. Valamit nem veszek észre. Az orvos iskolakerülőnek titulálta. Egy hosszú, máig megbocsájthatatlan pillanatig hittem neki, de a következő másodpercben már elszégyelltem magam. Ha ez a gyerek engem becsap akkor annak is nekem kell vállalni a következményeit. Ha én nem állok mellé akkor ki fog? Miféle példát mutatok a gyerekeknek szeretetből, hűségből, gondoskodásból? Szembeszálltam az orvosokkal a gyerek érdekében. Hosszú harc következett, volt, amikor az asztalra kellett csapnom, de végül meglett az eredmény. Cöliákia. Olyan mértékű súlyosság, hogy évek múlva fog eltűnni a szervezetéből a glutén.
-Ilyen esetekben tuti kell még lennie valakinek a családban, aki cöliákiás.-mondta a belgyógyász. Pár hónap múlva kiderült, hogy Esztikém és én is gluténérzékenyek vagyunk. Genetikai alapon, tőlem örökölték a gyerekek. Mit tettem, mit tettem, mit adtam nekik? Összeroskadtam. Barnabás örült a diagnózisnak, azóta fájdalommentes az élete. De Esztikém egy évig harcolt a megváltozhatatlan ellen. Hónapokig minden alkalommal bocsánatot kértem tőle amiért ezt örökölte tőlem.

Ezzel egy időben jöttek a hírek egy új gyógyszerről. Meg nem gyógyította a cf-es betegeket, de sokat javított az állapotukon hosszabb életet biztosítva. Évekig visszhangzott a fülemben, amit még Miskolcon mondott a főorvosnő:
 -Csilla, meglesz az a gyógyszer, de addig élni kell!
Hát itt vagyunk, élünk.

Katinka már önálló életet élt, dolgozott, a belga biztosítási rendszer részese volt, igy addig nem kaphatta meg a gyógyszert, míg a belga állam egészségbiztosítója nem köt megállapodást a gyártóval. Barnus édesapja biztosítója révén elkezdhette szedni. Győzelemként éltük meg, mind sírtunk mikor bevette az első pici pirulákat. És hamarosan csodákban lett részünk. Már nem köhögött egész nap, elcsendesültek a nappalok, az éjszakák. Kis nyugalom költözött az életünkbe. Mosolyogva gondoltam: -Na ugye, hogy ide kellett jönni? Egyetlen percet nem sajnáltam az eltelt évekből.

Katinkának felajánlották, hogy vegyen részt egy kutatási programban, azt a gyógyszert fejlesztették tovább, amit Barnus már használt. Én féltettem.
– Kicsikém, sosem engedtem, hogy kísérleti nyúlnak használjanak benneteket.
– Tudom anyuci. De én úgy érzem, hogy bátornak kell lenni, mindig voltak elsők, akik bátran megtettek valamit, amivel másokon is segítettek.
– Tudom kicsim, tudom. Neked kell dönteni, csak szerettem volna, ha tudod, hogy féltelek, aggódom. Másnap kaptam egy üzenetet:
– Ne haragudj anyuci, aláírtam a papírokat, részt veszek a kutatásban.
 – Nagyon büszke vagyok rád kislányom! – írtam, miközben egy megmagyarázhatatlan félelem költözött a szívembe. Behunytam a szemem:– Csak ne legyen baj!

Nem lett. Pár év múlva már mindketten jól voltak, szárnyaltak az uj gyógyszernek hála.
– Köszönöm drága jó Istenem, köszönöm!

Majd jött a covid. Én már hetekkel előbb figyeltem a híreket, éreztem baj lesz. Tüdőbetegek a legnagyobb rizikócsoport. Hamarosan karanténba zárták őket, ahogy a hozzátartozókat is, hogy ne vigyék haza a vírust. Jöttek a hírek, elsőként kerültek a kórházba a cf-es betegek, alig élték túl páran.

Minden nap féltettük a gyerekeket. Minden nap sírtunk egymásért. Hiányzott a szerető családunk, amit évek alatt felépítettünk. Már nem hatan, hanem nyolcan voltunk. Esztike férjhez ment, a covid ideje alatt Katinkám is összekötötte párjával az életét.

-Nyugi, nyugodj meg, ezen is túl vagyunk, megúsztuk, kibírtuk.-jutott eszembe többször is. Később mind elkaptuk a vírust, de nem lett baj, meggyógyult az egész család. Közben gondoskodtunk egymásról, bevásároltunk, főztünk, közös sétákra mentünk, hogy láthassuk egymást.

– Anyuci, apuci, gratulálunk, nagyszülők lesztek – olvastuk egy szép őszi napon a kezünkbe nyomott képeslapot. Esztikém kisbabát várt. Azt sem tudtam hova legyek, mit mondjak? Mit kell ilyenkor érezni azon túl, hogy földöntúli boldogság járta át a lelkemet?
– Nagyon fogom szeretni. Nagymama leszek.

A 2023-as év első napjaiban örömkönnyek közepette kaptuk az újabb hírt, Katinka is kisbabát vár. Hát lehet valaki ilyen szerencsés? Ez nem is velem történik. Három hónap különbséggel fognak megszületni a picik.