Felemelem a fejem…3. rész

 

Katinkáék költöznek 2023 márciusának utolsó napjai vannak. Mindent megterveztünk, hogy nyugodtan menjenek a dolgok ahogy kell, legyen idő pihenni, még kiélvezhessék a baba érkezéséig azt a pár hónapot.
– Anyuci, már napok óta fáj az oldalam. Szerinted a baba miatt?
–  Mutasd merre?
-Itt a bordám alatt oldalt.
– Á nem hiszem, onnan messze van a kicsikéd.
– Én aggódom.
– Akkor menjetek el az ügyeletre, tudod, inkább százszor feleslegesen, mint egyszer nem mentek el és baj lesz a vége.

– Minden rendben Katinkám?
– Hát nem találtak semmit, de csináltak ultrahangot és az orvos azt mondta ezt tovább kellene vizsgálni, mert valami nyugtalanítót látott. Nem a babánál, hanem máshol.
– Akkor utána járunk. Kaptál időpontot?
– Igen, jövő hétre, meg azutánira is.
– Semmi gond, megyünk, megnézzük és megnyugszunk.

– Anyuci, azt mondják valamit látnak a májamon. Valami folt. Pici, de ott van.

Kúszik be a félelem.
 – És mi a következő lépés?
– Kaptam időpontot, vesznek belőle mintát. Elviszel? Akkor már nem lesz itthon Vincent.
– Persze kicsim, természetesen.

– Ó, de gyorsak voltak, minden rendben ment Kicsikém?-fordulok a nyíló ajtó felé. A kórház óriás ablakai arra hivatottak, hogy fény áradjon be a kórtermekbe. Én mégis ugy érzem minden szürke és borús.
– Igen, azt mondta az orvos, hogy a baba miatt egy éjszakát még bent kell maradnom. De te nyugodtan hazamehetsz, az orvos majd valamikor feljön beszélgetni, ha fáradt vagy nem kell itt maradnod.
– Szó sem lehet róla, hogy elmenjek, nem hagytalak soha magadra, most sem foglak. Megvárjuk együtt az orvost.
Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, belép egy doktornő. Bemutatkozik és elmondja, hogy ő onkológus. Ekkor kezdtem nyugtalan lenni.
– Elküldtük a mintát a laborba. Nem tudok mondani biztosat, csak az eredmények megérkezése után, de a gyorstesztek alapján ugy gondoljuk, hogy ez rák.
– De az, hogy lehet? Nemrég mondták, hogy minden laboreredményem tökéletes, sehol nem találnak semmi elérést. Én jól érzem magam. A fájdalom is megszűnt az oldalamban, kiderült, hogy a gerincemnél volt egy idegbecsipődés, a fizikoterapeuta helyre tette. Nekem semmi panaszom nincs már.
– Várjuk meg az eredményt, adok egy időpontot, április 28-ra, várom önöket a rendelésen.
Mikor elment azonnal átbeszéltünk mindent és bizonygattuk, hogy miért nem lehet igaza a doktornőnek. Mosolyogva hagytam ott az én drágámat, de közben azt hittem szétszakad a testem. Amint kiléptem az ajtón már potyogtak a könnyeim. Fogalmam sincs, hogy találtam meg az autót. Máig nem tudom, hogy voltam képes hazavezetni. Otthon megálltam és felhívtam a férjemet:
– Kérlek gyere ki értem!
Annyira sirtam, hogy nem tudtam lábra állni. Teljesen magamon kívül voltam. Alig bírtam elmondani, hogy mi történt.
– De az orvos nem mondta biztosra ugye?-kérdezte tőlem az én legfőbb támaszom.
– De igen, szerintem az orvos biztosra mondta.-zokogtam.

Még kaptunk két hét reményt az eredmény előtt.
– Anyuci, eljöttök velünk a kórházba? Nem kell bejönnötök, csak legyetek ott, jó?
– Hogyne mennénk el, ha szeretnétek akkor ott leszünk.

Sosem felejtem el, ahogy közeledtek felénk a folyosón. Egy a kismamaságtól gyönyörű fiatal nő és egy csinos fiatalember. Katinkám már a 18. hétben járt, finoman többször is megérintette domborodó pocakját. Mikor bementek lefagyott a mosoly az arcomról. Nem tudtam megmaradni egyhelyben. Egyszer csak kinyílt a rendelő ajtaja, nem kellett mondaniuk semmit. Csak öleltük a két zokogót, négyünk között a pocaklakóval.
– Azt mondták 4-6 hónapom van hátra. A babát el kell venni, de igy is ezt az időt infúzióhoz kötve kell élnem.
– Emlékszel kicsim miről beszéltünk mielőtt bementetek? Mindegy mit mondanak jót-e vagy rosszat, másodvéleményt kérünk. Azonnal hívom Barnust, hogy szóljon az ő kórházába, kérjen segítséget.

Eltelt egy év. Ábel baba megszületett 35 hetesen, egészségesen. Többször kaptunk rossz hírt, mint jót. Katinka óriási harcos, igazi hős. Kapott kemoterápiákat, aminek hatására sok daganat eltűnt. Kettő maradt. Nemrég elaltatták ezeket is egy eljárás keretében. Közben Gabókám segítségével elindítottunk egy felhívást, kértük az embereket, hogy írjanak pár sort, jókivánságot neki egy képeslapra. Hetekig özönlöttek a szeretetlapok, ő hívta igy őket. 
– A beavatkozás sikeres volt – mondta az ultrahangos orvos.  

Két héttel később, pár nappal a kontrol előtt kijött a nyakán valami. Már megint megfeszül a hátam. Már megint nem alszom. Telnek a napok. Kontrol. Az orvos szerint ez egy áttét, de el kell menni átvilágításra következő héten.

Csütörtökön délután telefonált Vincent, hogy Katinka nincs jól, nem mennénk-e át kicsit hozzá.
– Mi a baj szívem?
– Nem tudom anyuci, nem tudom. Itt van ez az izé a nyakamon, sokat kell köhögnöm, néha alig kapok levegőt, fájdalmaim vannak.
– Bemenjünk a kórházba?
– Tudod, hogy nem akarok.
– Igen tudom, mert félsz, hogy többet nem jössz haza. De hidd el kicsikém, hogy nem érdekük feleslegesen bent tartaniuk.
– Még nem, nem akarok bemenni.
Órákig ott voltunk. Kicsit felkelt, főztem neki, evett, jobban lett. Késő este hazamentünk. Mondtuk Vincentnek, hogy azonnal szóljon, ha úgy érzi baj van.

Másnap reggel 8-kor már ott voltunk náluk. Tudtam ma rá kell beszélni Katinkát, hogy bevihessük a kórházba. Természetesen nem akart. De 11 óra körül láttam, ahogy Vincenttel beszélgetnek. Pár perc múlva odaléptem én is.
– Katinkám drágám, nagyon szeretlek, de aggódom, mert mi nem tudunk neked segíteni. Kérlek hadd vigyünk be a kórházba.
– Vincent is épp ezt mondta az előbb.
– Akkor összepakolok és induljunk.

– Jaj, ez a várakozás, mennék inkább haza. Már itt várunk 2 órája arra a laboreredményre. Azt mondta az ügyeletes orvos, hogy ránéz a szerdai leletemre is. Miért nem jön már? Mióta beadták a fájdalomcsillapítót már egész jól vagyok, haza akarok menni.-méltatlankodott Katinkám a sürgősségin. Kedvesek voltak a cf-es nővérek, szóltak, hogy érkezik, már várták, azonnal jött az orvos, megvizsgálta, vért vettek, majd egy nyugodt kórterembe tolták az ágyát. Sokat beszélgettünk, hamarosan jókedvűen nevetgéltünk.
Egy fiatal doktornő lépett a vizsgálóba. Elmondta, hogy Katinka vérszegény, bekötnek egy infúziót.
– Esetleg valaki ránézett a szerdai átvilágításomra? – kérdezte Katinka.
– Az a helyzet, hogy megnéztem és egy metasztázist találtam az egyik tüdőlebeny külső részén. Mindjárt hozok egy számitógépet és meg is mutatom. Pár milliméter, de ott van. A nyakon lévő duzzanat nem áttét, hanem tünet.

Mikor kiment az orvos csak öleltem a drágát.
– Figyelj kicsim, ez egy fiatal orvos itt a sürgősségin. Nem látott még cf-es tüdőt. Nekem Dr. Janick a cf-es orvosotok még tavaly azt mondta, hogy sose higgyek senkinek csak neki, ha tüdőről van szó. A tiétek nem olyan, mint az egészséges emberé.  Hétfőn reggel jövök és beszélük Janick-kal. Holnap találkozunk a keresztlányod szülinapján Esztikééknél!

Hétfőn 8 óra előtt már ott voltam, hogy egyetlen pillanatra se legyen egyedül, ha jönne egy orvos. Együtt mentünk le a nappali kórházba az új kezelésre. Vérvétel, várakozás. Anémia megint. Kapnia kell vért. Végre jött az onkológus, aki először tanácstalan volt, de nem tudott az eredménnyel mit kezdeni.
– Az a helyzet, hogy pénteken 160 volt a süllyedésed. Szombat reggel 180. Majd vasárnap 70. Mi történt szerinted?
-Szombaton elkéredzkedtem az ügyeletes orvostól. A húgom kislánya 1 éves lett, én vagyok a keresztanyukája a picinek. Kértem engedjen el a családomhoz. Mivel nem voltam infúzióhoz kötve és az általános állapotom is jó volt igy elengedett. Velem voltak, szerettek -mondta Katinka.
– Jó, akkor tudnod kell, hogy most emiatt kaphatod meg a kemot. Ha magas lett volna a süllyedés akkor nem lehetne, mert nem bírná ki a tested.

Pár óra múlva újra nyílt az ajtó, egy nagyon fiatal orvos jött be. Zavartan kérdezte jó helyen jár-e?
– Janick doktor küldött, mert nem biztos, hogy ma le tud jönni. Átnézte a leleteket, három pici daganatot talált a tüdőben, ha szeretnék megmutatom őket.
– Igen, szeretnénk.
Valóban ott voltak, nagyon picik. Kettő a tüdőben egy pedig a tüdő külső hártyáján. Később mégis berobogott Janick és megerősítette, amit a fiatal orvos mondott. Megmutatták, hogy az április 28-i átvilágításon még semmi nem látszott. Ezek újak, nagyon picik.

Öleltem, babusgattam Katinkámat, de végül rám nézett.
– Engem ez nem érdekel, én ezt le fogom győzni! Mindjárt itt vannak a fiuk, Vincent hozza Ábelt. Rájuk akarok gondolni, velük akarok lenni.

Éjszaka megint nem aludtam, egyszer csak eszembe jutott valami. Reggel az első dolgom volt telefonálni Katinkának.
– Kicsikém, hát ezek a kis dögök ugyan úgy elfognak majd múlni, mint a többi kis dög a májadból. Hiszen ott is sokan voltak, láthattuk a saját szemünkkel, most meg semmi. Úgy fognak felszívódni ezek a kicsik is mint a többi. Nem lesz baj.
– Igen anyuci, nekem is eszembe jutott ez. Ezért is fontos, hogy tegnap megkaptam az első kemót. Legyőzöm, hidd el legyőzöm!

Soha nem lesz már olyan az életünk, mint azelőtt. A gyerekek még szokják, én együtt élek a félelemmel mióta az eszemet tudom. Mindig azt gondoltam, ha történt valami, hogy ettől jobban nem lehet félni, hiszen már annyit féltem. De aztán mindig jött a másfajta jeges rémület, amitől nem kapok már levegőt sem, a félelem, mint még soha azelőtt és nem tudom mikor lesz ennek vége…

Egy héttel később otthon rosszabb lett Katinkám állapota. Vasárnap éjszaka elvitte a mentő. Már tolták ki a hordágyon, amikor megfogta az egyik mentős kezét, hogy álljon meg.
– Anyuci mindenkinek mondd meg, hogy szeretem őket.
Végig néztem, ahogy beemelik és lassan elindul az utcából a kéken villogó néma mentő. Két nap múlva átszállították a palliatív osztályra. Másnap, szerda reggel már nem ébredt fel. Még küzdött a teste két napig. Nem akarta feladni, nagy harcos volt. De győzött a rém és én még sosem éreztem olyan fájdalmat, rettegést és tehetetlenséget, mint amikor ott fogtam kezét, simogattam az arcát, miközben lassan kihűlt a teste.

Az önvád nem enged, valamit nem csináltam jól? De mit? Vajon kiderül ez valaha? Anyám győzött? Vagy ez a sors? Az ember nagyravágyó. 6 évet ígértek. 36-ot kaptunk, nekünk mégis több kellett volna?

Sokszor gondoltam az eltelt évek alatt, hogy anyámnak igaza volt, semmire kellő vagyok, semmire nem vagyok jó. De tanit a két pici lélek, akik ezalatt az egy év alatt születtek a családunkba. Ma már nevetve, mosolyogva ölelik át nyakamat. Szeretnek. Magamért, azért, aki vagyok, ami vagyok. A gyermekeim óvó, szerető jelenléte körbe ölel, erőt ad minden nap, hogy éljek tovább. Ahogy tanítottam a gyerekeimnek, most ők mondják nekem.
– Emeld fel a fejed, mosoly, derék egyenes, megyünk tovább.
Igen, ez lesz majd egyszer, ha már körbenőtte az élet a gyötrő, álmatlan éjszakákat. Majd, amikor az unokáim letörlik pici kezükkel a könnyeimet, amikor az általuk teremtett élet körbeöleli a szívünk fájdalmát…

Anyám nagyon régóta nem jutott eszembe. Most valahonnan erőszakosan tolakodik egy gondolat erejéig. Felemelem a fejem. Derekam kihúzom. 
-Nem győztél, én győztem. Szeretnek. Magamért.