én · traumaírás

Felemelem a fejem…3. rész

 

Katinkáék költöznek 2023 márciusának utolsó napjai vannak. Mindent megterveztünk, hogy nyugodtan menjenek a dolgok ahogy kell, legyen idő pihenni, még kiélvezhessék a baba érkezéséig azt a pár hónapot.
– Anyuci, már napok óta fáj az oldalam. Szerinted a baba miatt?
–  Mutasd merre?
-Itt a bordám alatt oldalt.
– Á nem hiszem, onnan messze van a kicsikéd.
– Én aggódom.
– Akkor menjetek el az ügyeletre, tudod, inkább százszor feleslegesen, mint egyszer nem mentek el és baj lesz a vége.

– Minden rendben Katinkám?
– Hát nem találtak semmit, de csináltak ultrahangot és az orvos azt mondta ezt tovább kellene vizsgálni, mert valami nyugtalanítót látott. Nem a babánál, hanem máshol.
– Akkor utána járunk. Kaptál időpontot?
– Igen, jövő hétre, meg azutánira is.
– Semmi gond, megyünk, megnézzük és megnyugszunk.

– Anyuci, azt mondják valamit látnak a májamon. Valami folt. Pici, de ott van.

Kúszik be a félelem.
 – És mi a következő lépés?
– Kaptam időpontot, vesznek belőle mintát. Elviszel? Akkor már nem lesz itthon Vincent.
– Persze kicsim, természetesen.

– Ó, de gyorsak voltak, minden rendben ment Kicsikém?-fordulok a nyíló ajtó felé. A kórház óriás ablakai arra hivatottak, hogy fény áradjon be a kórtermekbe. Én mégis ugy érzem minden szürke és borús.
– Igen, azt mondta az orvos, hogy a baba miatt egy éjszakát még bent kell maradnom. De te nyugodtan hazamehetsz, az orvos majd valamikor feljön beszélgetni, ha fáradt vagy nem kell itt maradnod.
– Szó sem lehet róla, hogy elmenjek, nem hagytalak soha magadra, most sem foglak. Megvárjuk együtt az orvost.
Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, belép egy doktornő. Bemutatkozik és elmondja, hogy ő onkológus. Ekkor kezdtem nyugtalan lenni.
– Elküldtük a mintát a laborba. Nem tudok mondani biztosat, csak az eredmények megérkezése után, de a gyorstesztek alapján ugy gondoljuk, hogy ez rák.
– De az, hogy lehet? Nemrég mondták, hogy minden laboreredményem tökéletes, sehol nem találnak semmi elérést. Én jól érzem magam. A fájdalom is megszűnt az oldalamban, kiderült, hogy a gerincemnél volt egy idegbecsipődés, a fizikoterapeuta helyre tette. Nekem semmi panaszom nincs már.
– Várjuk meg az eredményt, adok egy időpontot, április 28-ra, várom önöket a rendelésen.
Mikor elment azonnal átbeszéltünk mindent és bizonygattuk, hogy miért nem lehet igaza a doktornőnek. Mosolyogva hagytam ott az én drágámat, de közben azt hittem szétszakad a testem. Amint kiléptem az ajtón már potyogtak a könnyeim. Fogalmam sincs, hogy találtam meg az autót. Máig nem tudom, hogy voltam képes hazavezetni. Otthon megálltam és felhívtam a férjemet:
– Kérlek gyere ki értem!
Annyira sirtam, hogy nem tudtam lábra állni. Teljesen magamon kívül voltam. Alig bírtam elmondani, hogy mi történt.
– De az orvos nem mondta biztosra ugye?-kérdezte tőlem az én legfőbb támaszom.
– De igen, szerintem az orvos biztosra mondta.-zokogtam.

Még kaptunk két hét reményt az eredmény előtt.
– Anyuci, eljöttök velünk a kórházba? Nem kell bejönnötök, csak legyetek ott, jó?
– Hogyne mennénk el, ha szeretnétek akkor ott leszünk.

Sosem felejtem el, ahogy közeledtek felénk a folyosón. Egy a kismamaságtól gyönyörű fiatal nő és egy csinos fiatalember. Katinkám már a 18. hétben járt, finoman többször is megérintette domborodó pocakját. Mikor bementek lefagyott a mosoly az arcomról. Nem tudtam megmaradni egyhelyben. Egyszer csak kinyílt a rendelő ajtaja, nem kellett mondaniuk semmit. Csak öleltük a két zokogót, négyünk között a pocaklakóval.
– Azt mondták 4-6 hónapom van hátra. A babát el kell venni, de igy is ezt az időt infúzióhoz kötve kell élnem.
– Emlékszel kicsim miről beszéltünk mielőtt bementetek? Mindegy mit mondanak jót-e vagy rosszat, másodvéleményt kérünk. Azonnal hívom Barnust, hogy szóljon az ő kórházába, kérjen segítséget.

Eltelt egy év. Ábel baba megszületett 35 hetesen, egészségesen. Többször kaptunk rossz hírt, mint jót. Katinka óriási harcos, igazi hős. Kapott kemoterápiákat, aminek hatására sok daganat eltűnt. Kettő maradt. Nemrég elaltatták ezeket is egy eljárás keretében. Közben Gabókám segítségével elindítottunk egy felhívást, kértük az embereket, hogy írjanak pár sort, jókivánságot neki egy képeslapra. Hetekig özönlöttek a szeretetlapok, ő hívta igy őket. 
– A beavatkozás sikeres volt – mondta az ultrahangos orvos.  

Két héttel később, pár nappal a kontrol előtt kijött a nyakán valami. Már megint megfeszül a hátam. Már megint nem alszom. Telnek a napok. Kontrol. Az orvos szerint ez egy áttét, de el kell menni átvilágításra következő héten.

Csütörtökön délután telefonált Vincent, hogy Katinka nincs jól, nem mennénk-e át kicsit hozzá.
– Mi a baj szívem?
– Nem tudom anyuci, nem tudom. Itt van ez az izé a nyakamon, sokat kell köhögnöm, néha alig kapok levegőt, fájdalmaim vannak.
– Bemenjünk a kórházba?
– Tudod, hogy nem akarok.
– Igen tudom, mert félsz, hogy többet nem jössz haza. De hidd el kicsikém, hogy nem érdekük feleslegesen bent tartaniuk.
– Még nem, nem akarok bemenni.
Órákig ott voltunk. Kicsit felkelt, főztem neki, evett, jobban lett. Késő este hazamentünk. Mondtuk Vincentnek, hogy azonnal szóljon, ha úgy érzi baj van.

Másnap reggel 8-kor már ott voltunk náluk. Tudtam ma rá kell beszélni Katinkát, hogy bevihessük a kórházba. Természetesen nem akart. De 11 óra körül láttam, ahogy Vincenttel beszélgetnek. Pár perc múlva odaléptem én is.
– Katinkám drágám, nagyon szeretlek, de aggódom, mert mi nem tudunk neked segíteni. Kérlek hadd vigyünk be a kórházba.
– Vincent is épp ezt mondta az előbb.
– Akkor összepakolok és induljunk.

– Jaj, ez a várakozás, mennék inkább haza. Már itt várunk 2 órája arra a laboreredményre. Azt mondta az ügyeletes orvos, hogy ránéz a szerdai leletemre is. Miért nem jön már? Mióta beadták a fájdalomcsillapítót már egész jól vagyok, haza akarok menni.-méltatlankodott Katinkám a sürgősségin. Kedvesek voltak a cf-es nővérek, szóltak, hogy érkezik, már várták, azonnal jött az orvos, megvizsgálta, vért vettek, majd egy nyugodt kórterembe tolták az ágyát. Sokat beszélgettünk, hamarosan jókedvűen nevetgéltünk.
Egy fiatal doktornő lépett a vizsgálóba. Elmondta, hogy Katinka vérszegény, bekötnek egy infúziót.
– Esetleg valaki ránézett a szerdai átvilágításomra? – kérdezte Katinka.
– Az a helyzet, hogy megnéztem és egy metasztázist találtam az egyik tüdőlebeny külső részén. Mindjárt hozok egy számitógépet és meg is mutatom. Pár milliméter, de ott van. A nyakon lévő duzzanat nem áttét, hanem tünet.

Mikor kiment az orvos csak öleltem a drágát.
– Figyelj kicsim, ez egy fiatal orvos itt a sürgősségin. Nem látott még cf-es tüdőt. Nekem Dr. Janick a cf-es orvosotok még tavaly azt mondta, hogy sose higgyek senkinek csak neki, ha tüdőről van szó. A tiétek nem olyan, mint az egészséges emberé.  Hétfőn reggel jövök és beszélük Janick-kal. Holnap találkozunk a keresztlányod szülinapján Esztikééknél!

Hétfőn 8 óra előtt már ott voltam, hogy egyetlen pillanatra se legyen egyedül, ha jönne egy orvos. Együtt mentünk le a nappali kórházba az új kezelésre. Vérvétel, várakozás. Anémia megint. Kapnia kell vért. Végre jött az onkológus, aki először tanácstalan volt, de nem tudott az eredménnyel mit kezdeni.
– Az a helyzet, hogy pénteken 160 volt a süllyedésed. Szombat reggel 180. Majd vasárnap 70. Mi történt szerinted?
-Szombaton elkéredzkedtem az ügyeletes orvostól. A húgom kislánya 1 éves lett, én vagyok a keresztanyukája a picinek. Kértem engedjen el a családomhoz. Mivel nem voltam infúzióhoz kötve és az általános állapotom is jó volt igy elengedett. Velem voltak, szerettek -mondta Katinka.
– Jó, akkor tudnod kell, hogy most emiatt kaphatod meg a kemot. Ha magas lett volna a süllyedés akkor nem lehetne, mert nem bírná ki a tested.

Pár óra múlva újra nyílt az ajtó, egy nagyon fiatal orvos jött be. Zavartan kérdezte jó helyen jár-e?
– Janick doktor küldött, mert nem biztos, hogy ma le tud jönni. Átnézte a leleteket, három pici daganatot talált a tüdőben, ha szeretnék megmutatom őket.
– Igen, szeretnénk.
Valóban ott voltak, nagyon picik. Kettő a tüdőben egy pedig a tüdő külső hártyáján. Később mégis berobogott Janick és megerősítette, amit a fiatal orvos mondott. Megmutatták, hogy az április 28-i átvilágításon még semmi nem látszott. Ezek újak, nagyon picik.

Öleltem, babusgattam Katinkámat, de végül rám nézett.
– Engem ez nem érdekel, én ezt le fogom győzni! Mindjárt itt vannak a fiuk, Vincent hozza Ábelt. Rájuk akarok gondolni, velük akarok lenni.

Éjszaka megint nem aludtam, egyszer csak eszembe jutott valami. Reggel az első dolgom volt telefonálni Katinkának.
– Kicsikém, hát ezek a kis dögök ugyan úgy elfognak majd múlni, mint a többi kis dög a májadból. Hiszen ott is sokan voltak, láthattuk a saját szemünkkel, most meg semmi. Úgy fognak felszívódni ezek a kicsik is mint a többi. Nem lesz baj.
– Igen anyuci, nekem is eszembe jutott ez. Ezért is fontos, hogy tegnap megkaptam az első kemót. Legyőzöm, hidd el legyőzöm!

Soha nem lesz már olyan az életünk, mint azelőtt. A gyerekek még szokják, én együtt élek a félelemmel mióta az eszemet tudom. Mindig azt gondoltam, ha történt valami, hogy ettől jobban nem lehet félni, hiszen már annyit féltem. De aztán mindig jött a másfajta jeges rémület, amitől nem kapok már levegőt sem, a félelem, mint még soha azelőtt és nem tudom mikor lesz ennek vége…

Egy héttel később otthon rosszabb lett Katinkám állapota. Vasárnap éjszaka elvitte a mentő. Már tolták ki a hordágyon, amikor megfogta az egyik mentős kezét, hogy álljon meg.
– Anyuci mindenkinek mondd meg, hogy szeretem őket.
Végig néztem, ahogy beemelik és lassan elindul az utcából a kéken villogó néma mentő. Két nap múlva átszállították a palliatív osztályra. Másnap, szerda reggel már nem ébredt fel. Még küzdött a teste két napig. Nem akarta feladni, nagy harcos volt. De győzött a rém és én még sosem éreztem olyan fájdalmat, rettegést és tehetetlenséget, mint amikor ott fogtam kezét, simogattam az arcát, miközben lassan kihűlt a teste.

Az önvád nem enged, valamit nem csináltam jól? De mit? Vajon kiderül ez valaha? Anyám győzött? Vagy ez a sors? Az ember nagyravágyó. 6 évet ígértek. 36-ot kaptunk, nekünk mégis több kellett volna?

Sokszor gondoltam az eltelt évek alatt, hogy anyámnak igaza volt, semmire kellő vagyok, semmire nem vagyok jó. De tanit a két pici lélek, akik ezalatt az egy év alatt születtek a családunkba. Ma már nevetve, mosolyogva ölelik át nyakamat. Szeretnek. Magamért, azért, aki vagyok, ami vagyok. A gyermekeim óvó, szerető jelenléte körbe ölel, erőt ad minden nap, hogy éljek tovább. Ahogy tanítottam a gyerekeimnek, most ők mondják nekem.
– Emeld fel a fejed, mosoly, derék egyenes, megyünk tovább.
Igen, ez lesz majd egyszer, ha már körbenőtte az élet a gyötrő, álmatlan éjszakákat. Majd, amikor az unokáim letörlik pici kezükkel a könnyeimet, amikor az általuk teremtett élet körbeöleli a szívünk fájdalmát…

Anyám nagyon régóta nem jutott eszembe. Most valahonnan erőszakosan tolakodik egy gondolat erejéig. Felemelem a fejem. Derekam kihúzom. 
-Nem győztél, én győztem. Szeretnek. Magamért.

én · traumaírás

Felemelem a fejem…2. rész

Anyám gondoskodott róla minden nap, hogy összeszoruljon a gyomrom, amikor nyílt a kertkapu, hiszen tudta egyedül vagyok a gyerekekkel, reggel elment a férjem dolgozni és csak este jött haza.
– Nem kellesz neki, azért ment el dolgozni messzire. Azt hiszed azért jön későn haza mert dolgozik? Nézz már magadra. Egy senki vagy, egy semmi. Menekül a beteg gyerektől, tőled. Nem érsz te semmit, majd itt maradsz a nyakunkon a három gyerekkel. De tudtam én ezt mindig.

Egy ideig nem mertem szólni a férjemnek, mert mi van, ha anyámnak igaza van? De a párom jól ismert, megérezte baj van, igy egy nap elmondtam neki mindent. A szomszédok, a faluban már csak szánakozva néztek rám amikor a gyerekekkel sétáltam. Anyám mindenkivel elhitette, hogy megcsal a férjem és el fog hagyni hamarosan. Azt hittem megfulladok a szégyentől, mások szánalmától. A félelem beköltözött végérvényesen a lelkembe, hát már sosem enged el?

A férjem hamar döntött és talált lakást, visszaköltöztünk Gödöllőre. Mégis kellek neki?

Pár nyugodt év után megszületett Barnabás. Tökéletes minden. Öröm, boldogság. Három hónap után ujra jeges félelem szorította össze a szivem. Elutasít a baba minden ételt, kórházba kell mennünk. Kivizsgálás.
– Ez a gyerek nem alkalmas az életre. – hallottam az orvos hangját a nyitott ajtón keresztül, miközben tájékoztatta az orvostanhallgatókat a folyosón a kisfiam állapotáról.

 Kétségbeestem. Mi történik, hiszen azt mondták nem születhet másik beteg babánk. A nővérke kopogtat az ajtón, hívat az osztályos orvos.
-Anyuka, minden lelet rendben van, nem találtunk semmi eltérést. Már csak egy dolgot tehetünk, mivel előfordul genetikai mutáció a családban, kérem engedje meg, hogy elküldjük a kicsit vérét genetikai vizsgálatra.
-Természetesen hozzájárulok, de Katinkánál olyan mutációt mutattak ki, ami után azt mondták vállalhatunk gyermeket, nem lesz baj. A két kicsinek elkészült a teszt, Esztike és Dávidka nem hordozza a beteg gént.

Pár hét múlva levelet hozott a postás, könnyeimtől összefolytak a betűk szemem előtt. Később fogom fel a szavak értelmét, Katinka a leghalálosabb mutációt hordozza ahogy a kisfiuk Barnabás is.

Néztem remegő kezemben a levelet, ezzel most mit kezdjek?
– A te hibád, minek kellett neked négy gyerek? – hallom anyám hangját.
-Mindenkit perelj be!- én összeszoritott szájjal néztem rá és elmentem mellette. Megrángatott. Visszarántottam a vállam
-Engedj el, nekem dolgom van, fel kell nevelnem négy gyereket!-néztem rá anyatigrisként.

Pár év telt el. Küzdöttünk. Próbáltunk megnyugodni, letelepedni. Aztán jött a munkanélküliség, a keserűség, sok vagy, túlképzett, nem kell sehová az ember.

Majd egy fénysugár amibe belekapaszkodtunk. Vesztenivaló? Az nincs már. Csak a gyerekek éljenek minél tovább.
– Menj. – mondtam a férjemnek

– Nem megyek. Menjünk együtt.
Amikor jött a lehetőség, hogy Belgiumba költözhetünk, féltem, olyan magányos leszek egy idegen országban, mint még soha. De ha ki sem próbáljuk, akkor egész életemben bánni fogom.
– A gyerekek olyan lehetőséget kapnának, amit itt sosem tudunk megadni nekik.
– Igen tudom, kinyílna a világ. De nem ez a legfontosabb, hanem Katinka és Barnabás sokkal jobb ellátásban részesülhetne, mint itt.
– Akkor megyünk?
– Megyünk, együtt megyünk.
Izgalommal vegyes félelem, remény a jövőben. Hat ember hat bőrönddel, hat hátizsákkal felszállt egy hajnali repülőre, ami pár órával később leszállt egy ködös, hideg, ismeretlen városban az új élet reménységével. Ahogy zötyögtünk az autópályán a menetrendszerint közlekedő buszon a bóbiskoló gyerekekkel, belenéztem a felkelő nap sugaraiba.
– Na mit mondotok? Jó lesz? Megvilágítjátok az utat nekünk?

Jó lett. Voltak gondok, megoldottuk. De ott voltunk egymásnak hatan. A külföldi lét csak távolról látszik csillogónak. Külföldre megy mindenféle ember, akik mindenféle dolog elől menekülnek. Ki jó, ki jobb, ki meg kevésbé jó emberré válik ezáltal. Néha ki-kikacsintgattunk azért az ajtón kívülre, de közel soha nem engedtem senkit a családhoz. Hiába próbálták mondani, hogy itt vagyunk, keress, szeress. Nem értettem, így nem is akartam résztvenni az emberi játszmákban.

A gyerekek neves iskolába jártak, Katinka és Barnabás jól voltak, megkapták azt a kezelést amire vágytam, megnyugodtam, hogy vigyáznak rájuk.

Terrortámadásnak minősitették a pár órával ezelőtti támadásokat Brüsszelben. Szinte gondolkodni sem tudtam a félelemtől, hiszen a lányaim a városban dolgoztak. Mi a fene történik? Tavasz van, süt a nap, nemsokára itt a húsvét. Milyen terrortámadás? Nem bírtam egyetlen másodpercre sem megállni. Katinkáról nem tudtunk semmit, nem válaszolt a hívásokra, üzenetekre. Végül Esztike megtalálta. Mivel lezárták a várost ők gyalog rohantak hazafelé, mi gyalog rohantunk értük. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor magamhoz ölelhettem őket.
Másnap beszéltem anyámmal, ő röviden és tömören összefoglalta a gondolatait:
– Minek kellett odamenni?
Én letettem a telefont és soha többé nem beszéltem vele. Pár év múlva meghalt. Nem is emlékszem mikor. Magamnak okozok a mai napig lelkiismeretfurdalást, amiért nem tudtam őt elsiratni. Én, aki egy méhecskét megment, ha kidobott virágot találok felveszem és otthon életre keltem. Ha valaki felhív, hogy megkellene menteni egy kutyát, egy cicát vagy éppen két papagájt akkor szélesre tárom az ajtót, hozzad, elleszünk itt mind szeretetben. De úgy érezem, hogy anyám minden érzést kiégetett a lelkemben. Nyomában csak a félelem, a rettegés maradt emlékként.

Rosszra fordultak a dolgok, Barnabás nem volt jól. Jött az önvád, valamit nem jól csinálok. Valamit nem veszek észre. Az orvos iskolakerülőnek titulálta. Egy hosszú, máig megbocsájthatatlan pillanatig hittem neki, de a következő másodpercben már elszégyelltem magam. Ha ez a gyerek engem becsap akkor annak is nekem kell vállalni a következményeit. Ha én nem állok mellé akkor ki fog? Miféle példát mutatok a gyerekeknek szeretetből, hűségből, gondoskodásból? Szembeszálltam az orvosokkal a gyerek érdekében. Hosszú harc következett, volt, amikor az asztalra kellett csapnom, de végül meglett az eredmény. Cöliákia. Olyan mértékű súlyosság, hogy évek múlva fog eltűnni a szervezetéből a glutén.
-Ilyen esetekben tuti kell még lennie valakinek a családban, aki cöliákiás.-mondta a belgyógyász. Pár hónap múlva kiderült, hogy Esztikém és én is gluténérzékenyek vagyunk. Genetikai alapon, tőlem örökölték a gyerekek. Mit tettem, mit tettem, mit adtam nekik? Összeroskadtam. Barnabás örült a diagnózisnak, azóta fájdalommentes az élete. De Esztikém egy évig harcolt a megváltozhatatlan ellen. Hónapokig minden alkalommal bocsánatot kértem tőle amiért ezt örökölte tőlem.

Ezzel egy időben jöttek a hírek egy új gyógyszerről. Meg nem gyógyította a cf-es betegeket, de sokat javított az állapotukon hosszabb életet biztosítva. Évekig visszhangzott a fülemben, amit még Miskolcon mondott a főorvosnő:
 -Csilla, meglesz az a gyógyszer, de addig élni kell!
Hát itt vagyunk, élünk.

Katinka már önálló életet élt, dolgozott, a belga biztosítási rendszer részese volt, igy addig nem kaphatta meg a gyógyszert, míg a belga állam egészségbiztosítója nem köt megállapodást a gyártóval. Barnus édesapja biztosítója révén elkezdhette szedni. Győzelemként éltük meg, mind sírtunk mikor bevette az első pici pirulákat. És hamarosan csodákban lett részünk. Már nem köhögött egész nap, elcsendesültek a nappalok, az éjszakák. Kis nyugalom költözött az életünkbe. Mosolyogva gondoltam: -Na ugye, hogy ide kellett jönni? Egyetlen percet nem sajnáltam az eltelt évekből.

Katinkának felajánlották, hogy vegyen részt egy kutatási programban, azt a gyógyszert fejlesztették tovább, amit Barnus már használt. Én féltettem.
– Kicsikém, sosem engedtem, hogy kísérleti nyúlnak használjanak benneteket.
– Tudom anyuci. De én úgy érzem, hogy bátornak kell lenni, mindig voltak elsők, akik bátran megtettek valamit, amivel másokon is segítettek.
– Tudom kicsim, tudom. Neked kell dönteni, csak szerettem volna, ha tudod, hogy féltelek, aggódom. Másnap kaptam egy üzenetet:
– Ne haragudj anyuci, aláírtam a papírokat, részt veszek a kutatásban.
 – Nagyon büszke vagyok rád kislányom! – írtam, miközben egy megmagyarázhatatlan félelem költözött a szívembe. Behunytam a szemem:– Csak ne legyen baj!

Nem lett. Pár év múlva már mindketten jól voltak, szárnyaltak az uj gyógyszernek hála.
– Köszönöm drága jó Istenem, köszönöm!

Majd jött a covid. Én már hetekkel előbb figyeltem a híreket, éreztem baj lesz. Tüdőbetegek a legnagyobb rizikócsoport. Hamarosan karanténba zárták őket, ahogy a hozzátartozókat is, hogy ne vigyék haza a vírust. Jöttek a hírek, elsőként kerültek a kórházba a cf-es betegek, alig élték túl páran.

Minden nap féltettük a gyerekeket. Minden nap sírtunk egymásért. Hiányzott a szerető családunk, amit évek alatt felépítettünk. Már nem hatan, hanem nyolcan voltunk. Esztike férjhez ment, a covid ideje alatt Katinkám is összekötötte párjával az életét.

-Nyugi, nyugodj meg, ezen is túl vagyunk, megúsztuk, kibírtuk.-jutott eszembe többször is. Később mind elkaptuk a vírust, de nem lett baj, meggyógyult az egész család. Közben gondoskodtunk egymásról, bevásároltunk, főztünk, közös sétákra mentünk, hogy láthassuk egymást.

– Anyuci, apuci, gratulálunk, nagyszülők lesztek – olvastuk egy szép őszi napon a kezünkbe nyomott képeslapot. Esztikém kisbabát várt. Azt sem tudtam hova legyek, mit mondjak? Mit kell ilyenkor érezni azon túl, hogy földöntúli boldogság járta át a lelkemet?
– Nagyon fogom szeretni. Nagymama leszek.

A 2023-as év első napjaiban örömkönnyek közepette kaptuk az újabb hírt, Katinka is kisbabát vár. Hát lehet valaki ilyen szerencsés? Ez nem is velem történik. Három hónap különbséggel fognak megszületni a picik.

én · traumaírás

Felemelem a fejem…1. rész

Mióta az eszemet tudom féltem anyámtól. Féltem, hogy nem teszek jót és valahogy sosem tettem jót. Mindig volt ok a verésre, az átkozásra. A félelem kisgyermek koromban lassan átalakult rettegéssé.

Több kilométerre laktunk az óvodától, igy volt időm gondolkodni minden nap míg hazaértem.
– Vajon ma mit vétek? Mit nem teszek jól? Hogy kellene láthatatlanná válnom?
Sokszor gondoltam arra bárcsak este lenne már, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, milyen kár amiért anyám erre a világra szart. Még a gondolattól is megijedtem, vajon ma fog-e agyonverni, hiszen minden nap megígérte? Az ütések között mindig azt ordította, hogy joga van hozzá, mert ő szült, ő rendelkezik az életemmel és ha addig él is, egyszer agyonver.

Mire iskolás lettem már tudtam, neki van igaza. Mérhetetlenül nagy lelkiismeretfurdalásom volt, amit minden nap táplált a napi verések közben. Mekkora csalódás vagyok neki, nem vagyok elég jó, elég okos, nem vagyok elég szép és elég aranyos.
– A te szégyened, hogy minden nap meg kell verjelek, erről is te tehetsz, mert nem tudsz jobb lenni. De majd én kiverem belőled. És miért nem vagy jobb tanuló? Legalább abban jeleskedhetnél. Miért virít az a két négyes a bizonyítványban? Hát még erre sem vagy jó? Mindig mindenhol csak szégyenkeznem kell miattad, te kis pondró. Bárcsak meg sem születtél volna!Sokszor használta a pondró kifejezést, én pedig lassan azonosultam a pondrókkal. Egyszer a kertben kapáltam és találtam egyet a földben, lassan, óvatosan visszatakartam. Mamikám megkérdezte:
– Hát te miért simogatod azt a földet?
– Csak találtam egy kis pondrót, alszik. Betakartam.
Mamikám rám mosolyogott, megsimogatta a fejem:
-Abból a pondróból egyszer egy gyönyörű pillangó lesz, sose bántsd őket.
Ekkor jöttem rá, hogy én még pondrónak sem vagyok jó, hiszen sosem lehetek sem jó, sem szép és esélyem sincs elröpülni. Nagyon féltem. Hát ki vagyok én egyáltalán? Hogy születhettem meg? A következő verés közben bocsánatot kértem a pondróktól, hogy hozzájuk hasonlít anyám. A tudatomba verte a pondróságot, én meg a lelkembe, hogy még az sem lehetek.

12 évesen, amikor lebénultam mindkét lábamra egy vírusfertőzés után, egyértelművé tette anyám, hogy csak bajnak vagyok. Most mindenki engem sajnál, meg részvéttel gondol rám, bezzeg vele senki nem foglalkozik, hogy nyomorék gyereke lett. Eddig sem értem semmit, de ezután meg…
– No majd elintézlek én az emberek előtt.
Meg is tette. Pár hónap múlva az egész falu félt tőlem, az osztálytársaim, a felnőttek. Azt beszélte mindenhol, hogy nem tudják mitől lettem beteg, azt sem tudják az orvosok, hogy fertőző-e ez a virus? Pedig nagyon is tudták, hogy nem fertőzhetek meg senkit, tudták mi történt velem, csak azt nem, hogy én mivel kerültem kapcsolatba, ami a bénulásomhoz vezetett. Magányosabb lettem, mint valaha. 12 évesen úgy éreztem csak árnyék vagyok, de abból is a legrosszabb, mert rosszat okozok mindenkinek. Elkezdtem félteni az embereket magamtól, nehogy bajt hozzak rájuk, ha rám néznek, ha beszélnek hozzám. Bezártam magam egy láthatatlan börtönbe, már nem néztem az emberek szemébe, arra sem tartottam magam méltónak. Féltem. Mi jöhet még? Kire milyen bajt hozok? Igy milyen élet várhat rám?

Egy elsárgult újság került a kezembe, ott olvastam az apácákról. Az akkori Csehszlovákiában volt egy rend, ahol abban az időben apácák éltek. Hosszú hónapok alatt kinyomoztam merre van a kolostor, hogy lehet a rendbe belépni. A félelem mellett ez adott erőt. Elmegyek. Ott talán nem okozhatok senkinek semmi bajt, keserűséget. Sokat sirtam amiért el kell hagynom Édesapát, Mamikámat, Tatát, de meggyőztem magamat, hogy nélkülem jobb lesz nekik. Anyámtól még mindig féltem, bár a bénulásom után csak néha emelt rám kezet, de akkor mindent bepótolt. Megértettem, hogy én vagyok a hibás minden rosszért, ő csak jót akar nekem. Sajnáltam, amiért ilyen gyereke született, mint én, aki semmire nem jó. És már soha nem is lesz jó, hiszen járni is alig tudok. Mindenkinek csak teher vagyok. Hogy lehet, hogy még élek?

14 éves múltam, amikor számomra is érthetetlen módon valaki kilépett az ismeretlenségből az általános iskola utolsó félévében, a szemembe mert nézni a csodálatos kék szemeivel. Milyen jó vele. Mosolyog, megfogja a kezem. Ha megcsókol a világot adnám oda neki, úgy érzem számitok neki. De rá is csak bajt fogok hozni. Mikor találkoztam a szüleivel nekik is az volt az első kérdésük, hogy fertőző vagyok-e és veszélyben van-e családjuk? Szomorúan lehajtottam a fejem. Itt tartunk még mindig, évek múlva is. Csak bajt hozok rájuk, félni fognak tőlem. A fenébe, elfelejtettem az apácákat, mégis elkellene menni hozzájuk. De a fiú kitartóan járt hozzám minden este, kitartóan fogta a kezem és kitartóan csókolt.

Újfajta félelem költözött a szívembe. Elfogom veszíteni őt. Anyám gúnyosan nevetve mondta, amikor lehetősége volt rá:
– Egyetlen pillanatig ne gondold, hogy te vagy fontos neki. Csak a pénzünk kell neki. Nézz már a tükörbe. Kinek kellenél te? Rusnya béka vagy.
Itt kértem bocsánatot a békáktól. Szintet léptünk. Ha találkoztam békákkal az úton kikerültem őket. Mondtam nekik vigyázzanak magukra, mert ők fontosak. Én nem.

Hamarosan a fiú észrevette, hogy mi folyik nálunk, amikor csak tudott megmentett. Ez magával hozta, hogy a rettegés magasabb fokozatba kapcsoljon az agyamban, már a világot jelentette nekem, úgy éreztem, ha elveszíteném akkor vége lenne az életemnek.

Elment. Elvitték katonának. Előtte a rusnya békának, a pondrónak gyűrűt húzott az ujjára. Menyasszony lettem. Nem volt nap, hogy anyám nem mondta volna el, mennyire nem számít a személyem, csak a pénzükre pályázik. Nem fogok kelleni, még kapálni sem tudok a határba. Gyereket sem tudok majd szülni. Élősködőre senkinek nincs szüksége.

Túléltem az egy évet. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elfogyjak a végére. Lassan feladtam mindent, a sarokban sírdogáltam. Anyám mindent elkövetett, hogy ki se akarjak onnan jönni. De túléltem, mert beteg lett az én drágám, és hazaengedték a katonaságtól több alkalommal is. Általa időt kaptam az életre, a meneküléshez.

Készültem, nagyon készültem az esküvőmre. Biztos voltam benne, hogy nekem ez lesz az egyetlen az életemben. Mert ha ennek a fiúnak már nem kellek majd akkor úgy is minden mindegy lesz. Teltek a hetek, a félelem egyre nagyobb lett bennem. Valami úgy is lesz, ami biztos miattam történik. Két héttel az esküvő előtt baleset. Nem miattam. Vagy de, mert ott ültem a kocsiban? Meggyőztem magam, hogy én okozhattam a balesetet a jelenlétemmel.

Pár nappal az esküvő előtt egy este a vőlegényem nagymamája a fülembe súgta:
– Ha belegebedsz sem leszel ennek a családnak a része soha. Olyan vagy mint az anyád.
Nem kaptam levegőt, ez már igy sok.
-Nem ő vesz el, hanem én – törölgette könnyeimet az én drágám.

Asszony lettem. Te jó ég, milyen szörnyűséget vonzok be? Mindenki úgy gondolta, hogy csak elköltöztünk Gödöllőre, az egyetemvárosba, ahol a férjem tanult én dolgoztam. Csak páran tudták, hogy anyám elől menekültem. Azt kezdte el beszélni a faluban, hogy jön a baba azért kellett gyorsan az esküvő. Amikor kiderült, hogy nem lesz kisbabám nagy titkot osztott meg újra. Bizony nem jó vásárt csinált velem a férjem családja, mert nekem sosem lehet gyerekem a bénulás miatt. Féltem a faluban. Úgy éreztem mindenki engem bámul, az emberek összesúgnak mögöttem. Féltem a férjem családjának a szemébe nézni. Újra bizonyosságot nyert, hogy anyámnak volt mindig is igaza, semmire nem vagyok jó. Vajon mikor hagy el a férjem?

Eltelt két év, csoda történt. Kisbabám lesz. Mégis lesz kisbabám. De mi lesz, ha nem bírom kihordani? Ha nem tudom megszülni? Ha segítésre lesz szükségem? Ha mégsem vagyok elég erős és másokra leszek rászorulva? Mert kevés vagyok, mert semmirekellő vagyok ahogy anyám abban az időben elkezdett hívni. Mardosta a lelkemet a félelem.

Katinkám megszületett, felfedeztem magamban az erőt, hogy ha magamért nem is, de a gyermekemért a végsőkig képes leszek elmenni. Nagyon fiatal voltam, tapasztalatlan, mégis éreztem valami baj van a kislányommal. Hónapról hónapra hatalmasodott el valami másfajta, aggódással teli félelem a lelkemben. Három éves volt, mire kaptunk egy diagnózist. Cisztás fibrózis. Mi a fene az? Anyám szerint ennek is én vagyok az oka, nem lett volna szabad babát vállalnom, most már ez az én felelősségem egész életemre. Erősödött bennem a lelkiismeretfurdalás, hát milyen ember vagyok én? Mégis apácának kellett volna mennem. Hamarosan kiderült, hogy nem miattam született ezzel a betegséggel a kislányom.

Egy kicsit megnyugodtam, aztán egy szép tavaszi napon, miközben néztem a kislányomat ugrálni, kacagni a gyerekek között a játszótéren, egy sorstárs a szemembe mondta:
– Azt tudod, hogy 6 éves kora előtt meg fog halni?

Hát mégis én vagyok minden szenvedésnek az okozója, kellett nekem gyerek. Félelem, keserűség, önvád keveréke mardosta a szívemet. Mi lesz most?

Anyám szerint most fog elhagyni a férjem az időközben megszületett második kislányunkkal, Esztikével együtt. A pasik lelépnek, ez törvényszerű, mikor kiderül, hogy beteg a gyerek. Ne is áltassam magam, ő totál megérti. Én semmit nem érek, a gyerek beteg, ki tudja mi lesz, egyértelmű, hogy én vagyok a hibás mindenért. De a férjem nem ment el. 

Lelkembe égett a hatos szám. Hatévesen valóban majdnem elveszítettem Katinkámat. De a jó Isten másként gondolta, újra és újra győztesen kerültünk ki a csatából. Tanultam a kislányomtól reményt, jóságot, szeretetet, ragaszkodást, erőt, kitartást.

Sok-sok évvel később mikor Dávid fiam megszületett néha elfelejtettem félni. Időnként eszembe jutott, de a gyerekek jelenléte elhessegette. Inkább foglalkoztam velük, mint a félelmeimmel. Közben anyám kitartóan rombolta életünket, naponta járt hozzánk és minden nap felsorolta mit nem csinálunk jól, és ezeknek én vagyok az okozója, mert három gyerek mellett nem igaz, hogy nem tudom a kertet megművelni, a füvet levágni, a patakpartról minden szál füvet kiszedegetni.

A gyerekek egyre többet értettek meg abból, hogy mi zajlik nálunk, ha anyám megjelenik. Egy nap ezt mondtam nekik:
-Drágáim, az a fontos, ami történik a házunk falain belül. Amikor hazajövünk lassan becsukjuk az ajtót magunk után és csak mi maradunk. A mi életünk.

De anyám sokszor kíméletlenül ránk törte az ajtót. Észrevétlenül beszállingózott a szívünkbe, a lelkünkbe, mérgezve azt. Nem engedte, hogy a legkisebb jónak is örüljek.

A férjem kedvenc városkánkban, Gödöllőn kapott állást. Ott kezdtük a közös életünket jó pár éve az egyetemen, mindig vágytunk oda vissza. Később hazamentünk, mert úgy gondoltuk, hogy a család támogatása, segítése mellett jobb lesz nekünk. Hiába gondoltuk, nem lett könnyebb az életünk. 

én · traumaírás

Traumaírás

Ez az írás a családi blogon jelent meg előző nap, hogy megszületett volna az írói blog.

Többször említettem az utóbbi hónapokban, hogy irni fogok a traumaíró kurzusról. Az eltelt idő alatt nagyon sokat tanultam. Legfőképp magamról. Az elengedésről, a megélésről. Voltak számomra félelmetes időszakok, mikor ujra éltem a gyermekkoromat. Péterfy-Novák Éva és Mózes Zsófi a kurzusok csodálatos vezetői, a lányok akikkel ismeretlenül kerültem össze ezekre az órákra, akik nagyon gyorsan az életem részeivé váltak vezettek, tereltek az úton. Hálás vagyok minden együtt töltött pillanatért, minden szóért, minden elküldött szívecskéért. Az érzésért, hogy már sosem leszek egyedül. Nehéz volt beengedni számomra idegen embereket a lelkem félelmetes bugyraiba, de tudtam, éreztem, hogy ennek itt az ideje. Ahogy tegnap irtam nekik, most kilépek egy ajtón és vagy kisüt a nap vagy elvisz a szélvihar. Az első lépés ez a bejegyzés, ahol kezdődött minden. Olvassátok szeretettel. Holnap pedig talán, ha a lelkem engedi, akkor uj és nagyszerű dolgok kezdődnek az életemben.

2022-ben valamikor:
-Neked erre a traumaírásra lenne szükséged. – hallom Gabó hangját.
-Jaj Gabóka, hagyjál már békén, nem is tudok írni, meg ugyan mi a fenét oldana meg? Különben sincs most rá pénzem. Nem nekem való az. – méltatlankodok.
-Szerintem meg igen, sokat segítene neked is, hogy le tudd tenni anyád hülyeségeit. Nekem nagyon sokat segített, neked is hasznos lenne. Évuka meg egy varázslatos személyiség, segítene neked.
-Nekem? Nem is ismer. Meg különben is félek tőle. Kérlek ne is nyúzzál ezzel.

2022 őszén egy napsütéses szombati napon:
-Megjöttetek? De jó, gyertek csak, a többiek már mind itt vannak, még Jancsikát várjuk, de ő is jön hamarosan. – tártam szélesre a bejárati ajtót, befelé invitálva a barátainkat. Odabent a többiek vártak ránk, Gabóka Pankával, Katika, Judit és János. Ági és Gábor mosolyogva lépett a nappaliba: – Sziasztok, mindenki itt van már?
-Jancsika is érkezik, csak még valahová elrobogott. – válaszolt Gabó különös mosollyal. Hamarosan beszélgetés, nevetés töltötte be a nappalit, én, Katinka, Esztike hordtuk be a nappali közepét teljesen betöltő asztalra az előételeket. Amikor együtt van az egész család vagy ha jönnek a barátok akkor mindig hálát adok azért, hogy ezt az asztalt vettük meg költözéskor. Kinyitjuk a behajtott lapjait igy körbe tudjuk ülni, látjuk egymást, ami fontos a szeretetteljes együttléthez. Pár havonta találkozunk, akkor mindig nagyon jó együtt lenni. Én izgulok, hiszen most vendéglátóként és szakácsként, a végén egy kicsit cukrászként is bemutathatom a tudományom. Két éve tanulom a gluténmentes főzést.
-Mi legyen a menü szerinted? – nyúztam már hetekkel a találkozó előtt Gyuszit.
-Mindegy mit főzöl finom lesz. -válaszolta.
-Köszi a segítséget! – mosolyogtam rá.
Na de most itt a nagy nap! A lányok nyugtatnak: -Anyuci, nem is értem miért ez a nagy izgulás, finomakat főzöl. Minden tökéletes.
-És mi lesz, ha nekik nem ízlik? Azt mondják ennek nem jó íze van? Mit csinálok akkor?
-Akkor majd csinálunk pirítóst. – válaszolta egyikük.

Csöngettek, megérkezett az utolsó vendég, Jancsika is. Óriási csokorral lép a szobába, arcán az elmaradhatatlan kedves mosollyal. Vezényszóra mindenki feláll, körbeállnak. Gabóka valahonnan egy óriási barna borítékot varázsol elő.
-Tudod, mondtam neked, hogy most nem hozunk semmilyen ajándékot. Jancsika szorgalomból elment hozni virágot, mert tudjuk mennyire szereted. Összeadtuk az ajándékra szánt pénzt és vettünk neked valamit. Ezt most itt tőlünk kapod. Remegő kézzel bontogattam a borítékot. Egy óriási fehér lapot rejtett. Kifizették nekem a traumaíró kurzus részvételét. Én csak döbbenten álltam.
-Kicsim, még nem tudni mikor indul a kurzus, majd fogsz kapni pár hónapon belül egy levelet Péterfi-Novák Évától és abban mindent elmond neked. – hadarta Gabóka.
-Nekem ír levelet a Péterfy-Novák Éva? Menj már! – csóváltam a fejem. De ő csak mosolygott. – Majd meglátod.

A délután szuperül sikerült, sokat nevettünk, a barátok mindent megettek és sokat dicsértek, amiért én rendkívül hálás voltam. Két ölelgetés között Gabókának feltűnt Esztikém enyhén gömbölyödő pocakja. – Esztike, megkérdezhetem, babát vársz?
-Mondtam anyucinak, hogy még ne kürtöljük világgá, de ha már igy rákérdeztél megmondom, igen, kisbabánk lesz. – bujt Axelhez boldogan. Később mindenki mosollyal az arcán indult haza.

Én leültem a hirtelen némaságba burkolódzó nappaliba és újra elővettem a nagy barna borítékot. Látnom kellett biztos az van-e ráírva?
-Igen, itt van, előfizetés az első kurzusra. Na ebből mi lesz? Meg majd nekem ír a Péterfy-Novák Éva? Ugyan már…

2023 tavasza:

-Kedves Csilla, hamarosan indul a kurzus, értesítelek az időpontról. -olvasom az aláírást, Péterfy-Novák Éva.
-Hát mégis irt? Nem lettem elfelejtve? De van-e ott helyem? Lesz-e rá agyam, hamarosan megszületik Esztike kisbabája. Napok óta nem aludtam, mert megkaptuk Katinka diagnózisát, miközben 20 hetes a pocaklakó. Kell ez most még nekem?
Gyuszit megkérdeztem mit csináljak.
-Ajándék, menj, kezdd el. Ha közben úgy érzed nem neked való akkor még mindig tudsz nemet mondani. De legalább próbáld ki. Mindenki mondja milyen szépen írsz, talán segít neked.
-Hát jó. – sóhajtottam kedvetlenül.

Tele félelemmel ültem le az első alkalommal a számitógép elé, várva az első találkozást. Annyira féltem, azt sem tudtam hol vagyok, minek ez az egész. Nem vagyok én ide való. Mi a fenét fogok mondani, írni? Nem vagyok én író. Még hogy írókurzus? Ugyan már.
Hopp, megérkezett az e-mail, most csak rá kell kattintanom a megadott linkre és ott leszek egy közös chatszobában más ismeretlen emberekkel. És Péterfy-Novák Évával. Annyira féltem tőle, vacilláltam pár percig, végül remegő ujjammal rányomtam a csatlakozás gombra.

Bemutatkozás, mosoly, beszélgetés ki honnan jelentkezett be. Éva csicsergése, irányítása hamar oldotta a hangulatot.
-Na kislányok, én mindenkit becézek, ezt tudnotok kell. Engem is mindenki Évukának hiv. Beácskám, legyél te az első, meséld el miért vagy itt a csoportban, milyen traumád van?
És igy ment szépen sorban. Magamban azon gondolkodtam, hogy hogy ne legyek bunkó, hogy ne mondjam meg én nem szeretem a becézgetést, mert nemigazán lehet a Csillát becézni, egyedül az öcsémtől viselem el, nem vagyok senkinek sem a like, sem a luka. Ezt mindig elmondom és mindenki jót nevet, tudomásul veszi. Szorongva gondoltam, hogy ezt a kedves embert most, hogy ne sértsem meg mindjárt itt az elején?
-Csillu, szeretnél valamit mondani magadról? Miért vagy itt a traumaíráson? – hallottam Évuka hangját.
-Fogalmam sincs, engem küldtek a barátok. – válaszolom nagy hirtelen.
-Természetesen ismerem a sztorit, Gabó elmesélt mindent.
– Igen, de nem is tudom milyen traumáról kellene írnom. A mérgező anyámról? Hogy két cisztás fibrosis-os gyermekem született? Vagy ami a napokban derült ki, hogy a lányom, aki félidős kismama rákos?
-Csillukám, haladjunk sorban jó? Segítek. – hallottam azt a hangot, ami az elkövetkezendő hónapokban, években a nyugalmat, a békességet, sokszor a világot jelentette nekem. És kit érdekelt már hogyan szólít? Soha egyetlen pillanatban nem jutott eszembe eddig az írásig.

Elindult az első óra. Mesélt a saját életéről, történetéről, írásairól. Minden mondatával tanított. Megszülettek az írások egymás után, a kurzus végére a tanítómnak minden szava valósággá vált. Megszabadultam anyám addig mérgező terhétől. Pár hét után úgy éreztem más ember lettem. Az eltelt hetek alatt a lányom terápián vett részt, a kisbabája szépen növekedett a pocakjában, én felszabadultam, lélegzethez jutottam. Örömmel néztem a jövő felé, hamarosan nagymama leszek, megszületik Esztikém kislánya, majd pár hónapra rá Katinka kisfia.

Az utolsó óra előtt már sirtam. Hogy fogom kibírni Évuka nélkül? Varázslatos egyénisége a képernyőn keresztül is óriási hatással volt rám. Megnyugtatott, kisimította az idegeimet, sokszor mosolyt csalt az arcomra.
-Lányok, nagy hírrel érkeztem, ha igény van rá akkor indul haladó trauma kurzus.
Még be sem fejezte a mondatot, én már rá is vágtam: – Én jövök, mikor?
-Tudod Csillukám, majd megy a levél. – mondta mosolyogva.

2023 ősz:

-Traumaíró haladó kurzus indul. – jött a levél.
-Oh hála Istennek, már azt hittem elfelejtettek, vagy nem fértem be a létszámba. -motyogtam magamnak.
-Én is jövök, egy csoportban leszünk. – hívott Gabóka.
-Végre olyan emberek vesznek majd körbe, akik elfogadnak, ismernek és szeretnek. Akkor gyerünk. – gondoltam magamban. Mintha hazaértem volna.

-Miről szeretnétek írni? – hangzott el megint az első órán a kérdés, most Zsófi, a kurzusunk vezetője szájából.
-Nekem fogalmam sincs. – mondtam.
-Tudod Zsuzsikával sokat voltunk a miskolci kórházban. Akkor ismertem meg pár cf-es gyermeket. Nem írnál a betegségről? Fontos lehetne ez. – kérdezte Évuka aki az első órán ott volt velünk.
-Jó, legyen.

Eleinte születtek írások ebben a témában, de Katinkám állapota romlott. Az én írásaim pedig átalakultak az akkori gondolataimmá. Mózes Zsófi a kurzus vezetője, a csoportból a lányok kedvesen támogattak. Nagyon vártam a szerdákat, mintha elfuthatnék a valóság elől, ami egyre fojtogatóbban vett körül. Számomra nagyon gyorsan teltek a hetek, az utolsó óra előtt szomorúan ültem le a számitógép elé, vártam a bejelentkezést. Óriási hiányt éreztem, potyogtak a könnyeim, mi lesz velem ezek nélkül az emberek nélkül?
-Lányok, ha van rá igény és szeretnétek akkor mehetünk tovább ezzel a csoporttal. – hallottam Évuka hangját, Zsófi is mosolyogva bólogatott a képernyőn.
-Huh, megmenekültem. Továbbra is segítenek élni. -gondoltam.

2024 tavasz:

-Traumaíró kurzus indul. – jött a levél.
-Megyek. – ment a válasz.
Ekkor márciust irtunk, teltek a hónapok, Katinka állapota romlott. Az én írásaim témája is változott. Újabb sebek tépődtek fel az életemből. Segített az írás minden alkalommal, mikor képes voltam leírni érzéseimet, gondolataimat. Sokszor írás közben is sirtam, de lassan hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Évuka kedves szeretete, aggódó figyelme, Zsófi nyugtató mosolya, megértése, a már kedves barátokká változó csoporttársak terelgettek hétről hétre, adtak erőt. Az utolsó találkozásunkkor még tele voltam reménnyel, mégis sikerülhet, megmenekül az én kislányom.
Június közepétől minden nap jött üzenet Évukától. Néha egy szó, egy szivecske, egy idézet. Úgy éreztem mintha a vállamat tartaná, mellettem állna. Akkor és ott is, amikor elkellett engednem a drága Katinkámat. A család és Gabó után őt hívtam fel. Még soha nem mertem őt zavarni. Azonnal felvette a telefont, tudta, hogy mit fogok mondani.
-Elment …- mondtam.
-Csillukám nagyon szeretlek… – mondta. Nem hagyott magamra, minden nap jött valami üzenet, ami segített, támogatott, amitől éreztem a szeretetét.

Augusztusban épp Gabókánál voltunk, amikor olvastam, hogy kiadják az Egyasszony-t újra, lesz könyvbemutató Budapesten.
-Gabóka, menjünk el.
-Hova?
-A könyvbemutatóra. Menjünk el.
-Megkérdezem a lányokat eltudják-e vállalni Pankát, majd hívlak.
Drága, csodálatos Gabóka mindent elintézett, repülőjegyet, szállást, meglepetést, titkot, fodrászt. Én sodródtam az árral, az embereket kerültem, nehezemre esett a beszéd, a gondolkodás. Egyszer csak ott álltunk egy nagy épület előtt. Remegett kezem-lábam, hamarosan bemegyünk, ott leszünk, látjuk Évukát.
-Talán meg sem ismer majd. Olyan sokan lesznek ott nagy emberek, láttam a vendégek listáját, hol jövök én ahhoz, hogy észrevegyen?
Gondolataimból Zsófi zökkentett ki. Kedvesen megölelt és hálás voltam amiért nem mondott semmit. Én sem. Az ölelése életmentő volt a sok ember között.
Elkezdődött az előadás, ott ült Évuka mosolygósan, könnyes szemmel a színpadon és lazán beszélgetett ennyi ember előtt.
-Gabóka maradjál már nyugton, nem arról volt szó, hogy titokban tartjuk a jelenlétünket? – morrantam rá halkan a kukucskáló barátnőmre.
-Hagyjál már, én látni akarom őt. – mondta, amire én elszégyelltem magam. Hiszen mindent elintézett én meg itt szekálom. Hamarosan vége lett az előadásnak, Gabókám Évukához ment, aki örömkönnyekkel a szemében ölelte meg őt.
-Hát eljöttél Brüsszelből?
-Igen, nézd csak kit hoztam. – rángatott elő a takarásból Gabóka.
-Csillukám, te is? – pityergett Évuka.
Én megsem tudtam szólalni. Többször próbáltam eloldalogni, nem akartam zavarni, hiszen jöttek-mentek az emberek. De ő elkapta a kezem és el sem engedte. Két baráti puszi között komolyan rámnézett:
-Tudnod kellett, hogy ez lesz. Érted? Tudnod kellett, hogy Katinka el fog menni.
Azt hiszem nem vettem levegőt. Megállt a világ. Ez az ember, aki már annyi fájdalmon ment keresztül azt mondja nekem, hogy ne csapjam be magam, tudnom kellett? És rájöttem, tudnom kellett. Bármennyire is hadakoztam ellene, bármennyire is nem mertem kimondani, de valahol már régóta tudtam, hogy ez fog történni.

  1. ősz:

-Traumaíró kurzus indul. – jött a levél.
-Megyek. – ment a válasz.
Évuka, Zsófi és a lányok újra. Megnyugtató minden szerda. Sokszor zaklatottan ülök le a számitógép elé, remegnek az ujjaim mikor engedélyt kérek a belépésre. De ők szuperérzékenységgel meghallgatnak, figyelnek rám. Pedig egyik-másikuk életében is történtek tragédiák, szomorú dolgok, mégis olvassák az írásaimat, melyeket elküldök minden héten. Néha azt érzem végre kiírtam magamból ezt vagy azt, de elmarad a felszabaditó érzés. Még túlságosan fáj minden nap.

-Na lányok, megyünk Brüsszelbe! – mondja egy alkalommal Évuka.
Gabóka azonnal felpörgeti magát és úgy is marad míg be nem gördül a kocsifelhajtójára egy éjszaka az autó Évukával és Gergellyel. Gyuszinak fáradt, nehéz napja volt azon a napon.
-Esetleg nem mennénk át egy ölelésre? – kérdeztem tőle izgatottan.
Egy ideig néz rám, mosolyog. – Menjünk.
Pár perccel Évukáék előtt értünk Gabókához. Érkezés után óriási öleléssel köszöntöttük egymást. Újra. Minden vele töltött percet élveztem. Feltöltött a mosolya, a kedvessége, évődése Gergellyel.

2025 január:

-Traumairó kurzus indul. – jött a levél.
-Megyek. – ment a válasz.

Most itt ülök és írom nektek a házi feladatot, ezt. Másról akartam írni, de ez lett, mert már hetek óta forgatom magamban, hogy kellene leírni, milyen szavakkal kellene elmondanom a hálámat. Tudnia kell Évukának, hogy ez itt már régóta nem csak az írásról szól. Amikor együtt sírunk, vagy éppen nevetünk. Segít levegőt venni. Segít, mert ha ő kibírta nekem is ki kell bírnom. Ha megtanult élni akkor nekem is meg kell tanulnom élni. Ha megtanult mosolyogni, akkor nekem is mosolyognom kell. Segít mert ha megtanult másokon segíteni akkor nekem is meg kell tanulnom. Ember tudott maradni a sok fájdalom közepette is. Hálás vagyok amiért ismerhetem, példaként lámpást tart előttem ezen a szomorú úton melyen csak követnem kell őt és megnyugodnom, elhinni, hogy menni fog. Még nem jelent meg a könyv, de nekem elküldte az első oldalon szereplő idézetet, tudom kitől származik. Évtizedek óta őrzi ezeket a mondatokat a szívében. Én is viszem tovább „… ha igy esett, tesszük a dolgunk.”

én

Emma

4-6 év körüli kicsi lány ücsörög az udvarra hajló öreg almafa árnyékában. Ontja a forróságot a beton, melyet magába szívott a hetek óta tartó szikrázó napsütés. 
-Valamikor lyánykoromban volt ilyen meleg – hallja Mamikája hangját. Álmosan fordul felé, Mami éppen a kendője sarkával törli le izzadt homlokát.

A konyha felől halk csengő szól, pontosan négyszer. Mami a kislányra néz.
– Kislyányom, készülődj, csengetett az óra, anyád hamarosan hazaér, jön a 4.20-as busz.
– Nem kell valahova menni Mami?
– Most nem. Mindig nem tudlak megmenteni – néz a kislányra szomorúan. – Megyek csinálok vacsorát mire Apád meg Tata hazaérnek a határból.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak… lassul a lélegzet, a beton vibráló melegétől a kicsi buksi lassan balra billen.

Nyílik a kapu. Egy idegen néni lép be rajta. Szétnéz a rendezett udvaron, mikor meglátja a kislányt széles mosollyal közeledik felé. A kislány visszamosolyog, ismerős neki ez az idegen néni.
-Szia kicsi lány, hogy hívnak?
-Pál Csilla.
-Érted jöttem kicsi lány.
-Értem?
-Igen, amikor születtél elcseréltek a kórházban. Te az én kislányom vagy és Emmának hívnak.
A kislány hitetlenkedve néz az idegenre. Igen, a mosolya. Mint az enyém. Megrázza a kis buksiját, ugrándoznak a fején a kis copfocskák jobbra, balra.
-Én nem mehetek, itt lakok.
-Ezután velem fogsz élni. És én nagyon foglak szeretni – mosolyog a kislányra és megsimogatja az arcát.

Óriási robajjal kivágódik a kapu, a kislány felriad álmából. A nő mosolyogva int a szomszédasszonynak, akivel a buszmegállóból hazasétált. Mire az udvar felé fordul lehervad az arcáról minden kedvesség és jóság. Döngő léptekkel közeledik az ébredező kislány felé, aki feje fölé kapja apró kezeit védekezésképpen.
-Mit mosolyogsz te itt? És mit képzelsz, alszol nappal? Hát ezért szültelek én a világra, hogy itt henyélj? Gyerünk csak befelé, megkapod bent a magadét. Minden nap arra kell hazajönnöm, hogy baj van veled.
-Ne bántsd azt a kislyányt, nem csinált semmit – mondja Mami.
-Maga ne szóljon bele, azt csinálok vele, amit akarok, az én gyerekem – érkezik a csattanós válasz.
-Édesanya ne bántsál, ígérem jó leszek – görbül sírásra a kicsi lány szája.
-Minden nap ez megy. De beléd verem, hogy rendes legyél. No, gyerünk befelé ne hallják a szomszédok a vinnyogásodat.

A kislány a könnyein keresztül nézi a kaput, hátha kinyílik és belép rajta egy mosolygós néni, aki őt, csakis őt fogja szeretni az egész világon. De csak anyja óriási tenyerét érzi csattanni pici hátán ahogy taszajt rajta egyet a ház felé.

 Az utóbbi hónapokban többször is említettem a családi blogban, hogy írni fogok a traumaíró kurzusról. Az eltelt idő alatt nagyon sokat tanultam. Legfőképp magamról. Az elengedésről, a megélésről. Voltak számomra félelmetes időszakok, mikor újra éltem a gyermekkoromat. Péterfy-Novák Éva és Mózes Zsófi a kurzusok csodálatos vezetői, a lányok, akikkel ismeretlenül kerültem össze ezekre az órákra, akik nagyon gyorsan az életem részeivé váltak vezettek, tereltek az úton. Hálás vagyok minden együtt töltött pillanatért, minden szóért, minden elküldött szívecskéért. Az érzésért, hogy már sosem leszek egyedül. Nehéz volt beengedni számomra idegen embereket a lelkem félelmetes bugyraiba, de tudtam, éreztem, hogy ennek itt az ideje. Ahogy tegnap írtam nekik, most kilépek egy ajtón és vagy kisüt a nap vagy elvisz a szélvihar. Az első lépés ez a bejegyzés, ahol kezdődött minden.

És hogy kicsoda Emma? Én vagyok. A bennem rejlő kicsi lány, akit anyám nem tudott kiverni belőlem, pedig próbálkozott évtizedekig. Ez az oldal Emmáról szól, a történetéről, gondolatairól, álmairól. A történet igaz, volt egy időszak, amikor reményt és kiutat adott az otthoni borzalmakból. Azért lehetek az, aki vagyok ma, mert mindig is Emma szemével láttam a világot. Megmutatom nektek. Fogunk sírni, sajnos sokat, de nevetni is. Fogadjátok olyan szeretettel ahogy én írom.