Ezt pontosan egy éve irtam a Traumairó csoportban. Átírtam picit. Sosem gondoltam, hogy valaha mások is olvassák majd ezeket a sorokat. Most mégis megmutatom nektek ma, egy évvel később a mi drága Katinkánk névnapján.

Együtt

Mikor kiérünk a temetőbe minden alkalommal lelassulnak a lépteim. Ez csak a mostani látogatás alkalmával tudatosult bennem. Ahogy közeledem Katinkám nyughelyéhez egyre jobban szorongok. És most itt az egész család. A gyerekek, Martina, Axel, Vincent és az unokák.

Óriási ez a temető. Nem olyan, amit megszokhattam Magyarországon. Középen széles kövezett úton lehet bemenni. Szorosan egymás mellett sorakoznak a kripták. Sem föld, sem járda nem veszi őket körbe. Csak a beton, gránit, fejfa. Némelyik már törött, lecsorbulva a díszek, a tető. De ott áll rendíthetetlenül már több évtizede hirdetve kit rejt magában. Ha elég lassan sétálok akkor hamar feltűnik milyen sok síron van fénykép a cirkalmas betűkkel irt név és dátumok mellett. Egyik-másik mellé ledobva régi műanyag virágok, ki tudja már ki hozta és mikor? Talán már a virág vivője is itt nyugszik pár sorral lejjebb?

Pár perces séta után egy hangulatos, fákkal, növényekkel diszitett ligethez érünk. Itt tartanak megemlékezéseket, búcsúztatókat. Most is pár ember áll ott egy koporsó mellett az őszi színekbe öltözött fák alatt. Lehajtott fejjel valakitől elköszönnek éppen. A szívem belesajdul.

A kis tér után kétfelé ágazik az út, mint az ölelő karok. Mindkét irányban hősi halottak sírjai sorakoznak. Némelyiken kopottas a név, évszám, másikon csak az elhunyt származása, halála napja. Néma mementó ez a jövőnek. Oostende-ben, a város környékén nagy harcok dúltak mindkét háborúban, sok volt a helyi áldozat is. A 2. világháború végén az amerikai csapatok pár kilométerre a városkától szálltak partra. Szépen rendezetten, tiszteletreméltóan állnak a hősi halottak hófehér fejfái az ölelő karok mentén. Némelyik mellett egy-egy virág, pici bokor. Eszembe jut, hogy valamikor egy család zokogva, de hálás szívvel állhatott ezek előtt a fejfák előtt. Megtalálták szerettük nyughelyét.

Mi az ölelő karoknál jobbra indulunk. Hamarosan magas falak előtt megyünk el, melyek tele vannak urnákkal. Fehér, fekete, szürke. Egyforma kisebb dobozok, olyan semmilyenek. Itt nem lehet kitenni egy szál virágot sem az elhunythoz, a földön vannak eldőlve a száraz virágok, az elérett mécsesek. Sok urnán itt is színes fényképek láthatóak. Mosolyogva néz le ránk a múlt embere. Furcsa nézni a megrepedezett keretü fotókat azokról, akik egyszer itt éltek ebben a városban. Némelyik fotón két ember van. Szerettek, családot alapítottak, gyermekeik lettek. Elvesztették idős családtagjaikat, ide jártak ki időnként emlékezni rájuk, majd elszálltak az évek, az életük és itt helyezték el az ő hamvaikat is. Furcsa melankólia ez, elgondolkodom, hogy ennyi lenne az élet? Aztán megrázom a fejem, mert eszembe jut, hogy e közben hány év telhetett el, micsoda életek lehettek. És csak reménykedem benne, hogy jó életük volt, olyan amilyet szerettek volna maguknak.

Kiérünk egy tisztásra, itt már sokkal barátságosabb minden. Jobbra messzebb hasonló urnatemető van, mellettünk balra óriási zöld bokrok szegélyzik a járdát, eltakarva előlünk a kilátást.

Itt már szinte csak botorkálok. Tudom, ha itt most tovább megyek, akkor szembe fog jönni a valóság. Egy pillanatra megtorpanok. Gyuszi fogja a kezem. Viszem a virágokat, az ajándékot Katinka névnapjára. Felemelem a fejem, a gyerekek mind elsétálnak mellettünk. Menni kell, bármennyire is úgy érzem nem bírom akkor is ez a valóság. Kilépünk a bokrok takarásából. Egy kis tisztás bukkan elő. Az első pillanatban még szép is lehetne, itt-ott színes virágok, pici kertek. Aztán akaratlanul is felbukkannak a katonás sorban lévő földbe süllyesztett sirhelyek, melyek rejtik az urnákat. A pici sírok már ismerősek, némelyik feliratát kívülről tudom. A megsárgult fényképről ismerősen mosolyog rám egy idősebb bácsi, pár lépéssel arrébb egy középkorú hölgy. Néhol látom, hogy új virágokat ültettek a családtagok, némely helyen új ajándékok sorakoznak. Halvány mosoly suhan át az arcomon, vannak, akik még hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Mint mi? Mert hogy gondolkodunk? Nem feledünk?

Kínlódva felelemelem a fejem újra, mindig mellbe vág a valóság. Nem tudok olyan lassan menni, hogy ne érjek oda. A gyerekek már várnak minket. Megint itt vagyunk.

UR 02 179

Ott a felirat a parányi kertben, amit pár hete készítettünk Gyuszival. KATINKA. Vidám, csillogó papírral bevont betűk. A mi kislányunk neve. Lehajtom a fejem megint és ömlenek a könnyeim, mint mindig. Gyuszi a vállamra teszi a kezét, öleljük egymást. Június 21-e majd a búcsúztató óta most először vagyunk mindannyian együtt és először jöttünk ki a temetőbe. Esztike és Axel Astridkával, Vincent és Ábel, Dávid és Martina, Barnus. Egy pillanatra csönd telepszik ránk, csak a sírdogálás hallatszik, az egymáson susogó kabátok nesze ahogy átöleljük egymást. Aztán az egyik baba megszólal, mintha mondaná, hogy elég a sírásból. Valahol még hálás is vagyok érte, nem vártuk meg, hogy megszakadjon a szívünk. Esztikével egyszerre nyulunk a táskánk felé, ő egy cicát hozott én két kis színes gombát, két sünit, akik egy szivecskét fognak közre. Boldog névnapot drága Katinkánk. Ott, ahol vagy. Remélem, hinni akarom, hogy látsz minket. Egyszer csak mindenki elcsendesült és megnyugodott. Egymást átölelve mentek el a gyerekek. Mi még maradunk Gyuszival pár percig.
-Gyere menjünk, a gyerekek ránk várnak. – húzta a kezem. -Jövünk nemsokára megint.
Képtelen vagyok elköszönni, csak elindulok. Többször megállok, visszanézek, míg el nem érem újra a zöldellő bokrokat. Nem szólunk egymáshoz, sétálunk a gyerekek után. Astrid mosolygó arcocskája az én arcomra is mosolyt fakaszt. Ábel nyújtja a kezét a babakocsiból. Fuj a hideg szél, de nem bánja, ölelésre van szüksége. Már mosolyogva lépek hozzájuk: -Itt vagyok csillagom, itt vagyok!

Dávid szomorú szemét kapom el, tudom aggódik értem.
-Megpróbálom, hogy ne szakadjon meg a szivem, jó?
Némán megölel, többet mond ez minden szónál. Közben elsétálunk a búcsúztató hely mellett, már csendes minden. A fákon már csak pár megsárgult levél susog, néha egy-egy madár csicsereg, mintha megnyugtatná az ide látogató zaklatott hozzátartozókat.

Hova megyünk ebédelni? – kérdezi valaki a temető bejáratánál.  Pici a városka, pár perc múlva már mind az étteremben szabadulunk meg a kabátoktól, sálaktól. Lassan kienged a szívünk is, a babák éhesek, nincs idő bámészkodni, elmélkedni. Enni kell, egy baba nem vár.

Jó együtt. Végig nézek a drága arcokon. Az eltelt 5 hónap alatt megtanultunk hálásabbnak lenni, még jobban szeretni, felemelni egymást, áldozatot hozni.

A babák irányításával gyorsan elteltek a közös órák, ettünk, beszélgettünk, meséltünk, mosolyogtunk, élveztük egymás társaságát, játszottunk a babákkal.

      

Álmosak, aludniuk kell a piciknek, menjünk haza. Nézem a gyermekeimet, mosolyognak, szeretettel ölelik egymást. Mi kellhet még ezen kívül? A megváltoztathatatlant nem tudom megváltoztatni. Most és itt ezért kell hálásnak lennem.

A 2 fokos hideg szél miatt elmarad a közös tengerparti séta. De egy percre megállunk mind a tengerparton. Nézzük a végtelent és egy csodálatos emberre gondolunk, aki erőt adott nekünk és elintézte, hogy együtt legyünk. Szeretetben.

Némán ülök a kocsiban, a kerekek monoton zúgását hallgatom. Először még nem is értem mit látok. De valahol megérzem az üzenetét.
-Anyuci, majd könnyebb lesz, csak nyugodj meg.

És elszégyellem, hogy hét elején gyenge voltam, féltem, rettegtem a mai naptól. Csak bíznom kell a szeretet erejében. A gyermekeimben. A családomban. Nem szabad elfelejtenem, amit Dávidkám mond mostanában egyre többször: – Anyuci nézd milyen jól neveltél minket. Mindent neked és Apucinak köszönhetünk.