4-6 év körüli kicsi lány ücsörög az udvarra hajló öreg almafa árnyékában. Ontja a forróságot a beton, melyet magába szívott a hetek óta tartó szikrázó napsütés. 
-Valamikor lyánykoromban volt ilyen meleg – hallja Mamikája hangját. Álmosan fordul felé, Mami éppen a kendője sarkával törli le izzadt homlokát.

A konyha felől halk csengő szól, pontosan négyszer. Mami a kislányra néz.
– Kislyányom, készülődj, csengetett az óra, anyád hamarosan hazaér, jön a 4.20-as busz.
– Nem kell valahova menni Mami?
– Most nem. Mindig nem tudlak megmenteni – néz a kislányra szomorúan. – Megyek csinálok vacsorát mire Apád meg Tata hazaérnek a határból.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak… lassul a lélegzet, a beton vibráló melegétől a kicsi buksi lassan balra billen.

Nyílik a kapu. Egy idegen néni lép be rajta. Szétnéz a rendezett udvaron, mikor meglátja a kislányt széles mosollyal közeledik felé. A kislány visszamosolyog, ismerős neki ez az idegen néni.
-Szia kicsi lány, hogy hívnak?
-Pál Csilla.
-Érted jöttem kicsi lány.
-Értem?
-Igen, amikor születtél elcseréltek a kórházban. Te az én kislányom vagy és Emmának hívnak.
A kislány hitetlenkedve néz az idegenre. Igen, a mosolya. Mint az enyém. Megrázza a kis buksiját, ugrándoznak a fején a kis copfocskák jobbra, balra.
-Én nem mehetek, itt lakok.
-Ezután velem fogsz élni. És én nagyon foglak szeretni – mosolyog a kislányra és megsimogatja az arcát.

Óriási robajjal kivágódik a kapu, a kislány felriad álmából. A nő mosolyogva int a szomszédasszonynak, akivel a buszmegállóból hazasétált. Mire az udvar felé fordul lehervad az arcáról minden kedvesség és jóság. Döngő léptekkel közeledik az ébredező kislány felé, aki feje fölé kapja apró kezeit védekezésképpen.
-Mit mosolyogsz te itt? És mit képzelsz, alszol nappal? Hát ezért szültelek én a világra, hogy itt henyélj? Gyerünk csak befelé, megkapod bent a magadét. Minden nap arra kell hazajönnöm, hogy baj van veled.
-Ne bántsd azt a kislyányt, nem csinált semmit – mondja Mami.
-Maga ne szóljon bele, azt csinálok vele, amit akarok, az én gyerekem – érkezik a csattanós válasz.
-Édesanya ne bántsál, ígérem jó leszek – görbül sírásra a kicsi lány szája.
-Minden nap ez megy. De beléd verem, hogy rendes legyél. No, gyerünk befelé ne hallják a szomszédok a vinnyogásodat.

A kislány a könnyein keresztül nézi a kaput, hátha kinyílik és belép rajta egy mosolygós néni, aki őt, csakis őt fogja szeretni az egész világon. De csak anyja óriási tenyerét érzi csattanni pici hátán ahogy taszajt rajta egyet a ház felé.

 Az utóbbi hónapokban többször is említettem a családi blogban, hogy írni fogok a traumaíró kurzusról. Az eltelt idő alatt nagyon sokat tanultam. Legfőképp magamról. Az elengedésről, a megélésről. Voltak számomra félelmetes időszakok, mikor újra éltem a gyermekkoromat. Péterfy-Novák Éva és Mózes Zsófi a kurzusok csodálatos vezetői, a lányok, akikkel ismeretlenül kerültem össze ezekre az órákra, akik nagyon gyorsan az életem részeivé váltak vezettek, tereltek az úton. Hálás vagyok minden együtt töltött pillanatért, minden szóért, minden elküldött szívecskéért. Az érzésért, hogy már sosem leszek egyedül. Nehéz volt beengedni számomra idegen embereket a lelkem félelmetes bugyraiba, de tudtam, éreztem, hogy ennek itt az ideje. Ahogy tegnap írtam nekik, most kilépek egy ajtón és vagy kisüt a nap vagy elvisz a szélvihar. Az első lépés ez a bejegyzés, ahol kezdődött minden.

És hogy kicsoda Emma? Én vagyok. A bennem rejlő kicsi lány, akit anyám nem tudott kiverni belőlem, pedig próbálkozott évtizedekig. Ez az oldal Emmáról szól, a történetéről, gondolatairól, álmairól. A történet igaz, volt egy időszak, amikor reményt és kiutat adott az otthoni borzalmakból. Azért lehetek az, aki vagyok ma, mert mindig is Emma szemével láttam a világot. Megmutatom nektek. Fogunk sírni, sajnos sokat, de nevetni is. Fogadjátok olyan szeretettel ahogy én írom.